Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.
Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.
Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.
Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.
Arra emlékezett, hogy volt egy pillanat valami megmagyarázhatatlan bizonytalan érzettel a nézőkkel telitett és a teljesen néptelen terem között. Egy meghatározhatatlan bizonytalanság. A lényeg, hogy valójában két óra különbség volt a kettő között. Hogy mi történt ez idő alatt? Erről semmit nem tudott.
Elképedve nézte a napsütésben fürdő néptelen sugárútat. Az úttesten és a járdákon vezető nélküli összetört gépkocsik. Távolabb kocsi lángolt, de semmi nem mozdult, még a meleg levegő sem.
És a csend. Csak most, néhány perc után vette észre az elviselhetetlen nyugalmat. Ez a csend még szokatlanabb és meglepőbb volt, mint a nagyvárosi nyüzsgés hiánya.
„ Hihetetlen”, motyogta Carnavon és tétován elindult.
A nyitott üzletek üresek voltak, se vevők, sem eladok. Egy pillanatra megtorpant egy kávéház terasza előtt. Az elhagyott asztalokon poharak, üres vagy félig telt csészék. Elképesztő látvány.
Egy székre vetett skót kabát, egy másikon elhagyott női táska és egy újság. Az esti kiadás első oldalán óriási betűk közölték, hogy több „repülő csészealjat” láttak a város fölött.
Az újságot eldobta és folytatta útját. Hirtelen megállt, mert lépéseket hallott. Majd rájött, hogy életében először saját lépteit hallja kopogni a járdán a valótlannak tűnő halálos csendben a júliusi napsütésben.
Az igazat mondva nem érezte a magányt. A lombok között rejtőző madarak csipogtak. Tekintete kereste, de nem találta őket és folytatta útját.
A mozgólépcső önműködően megindult. Levitte az elhagyott metróba. Carnavon felismerte a földalatti állomás sajátos szagát, s az élénken kivilágított folyosók a végtelenségbe nyíltak és lépései zaja félelemmel töltötte el.
Semmi nem volt a feketén ásító alagútban: semmi nem mozdult és a csend. Csak a levegő mozgott, láthatatlan gépek kavarták és tartották életben. Az utcák látványa, az elhagyatott, élettelen állomás, megrémítették. Soha nem látott ilyet és félni kezdett. Egyedül volt.
„19 óra 1 perc és 15 másodperc.” A karóra kellemes hangja fékezte a kezdődő pánikot.
„Biztosan megérkezik a segítség”, Carnavont nem lepte meg saját hangját hallani.
A fogalmat, hogy ő volt az egyedüli élőlény a hatalmas városban, lázas tevékenység váltotta fel. Gépe este kilenckor indult, nem késhetett tovább. Szaladt a folyosókon az elhasznált jegyek szőnyegén, megindítva a mozgó járdákat és lépcsőket a napsütötte felszín felé.
Mielőtt kiért, megtorpant egy fali telefonfülke előtt, hogy felhívja a repteret. Egy pillanatig tétovázott, attól félt, hogy a készülék nem működik.
Boldogan hallotta a tonalitást. Végre egy remény, hogy sikerül kapcsolatba lépni az élők világával! Lelki szemeivel látta főnöke irodáját, amíg hallgatta a csengetést és kereste gondolatai között a legfontosabb kérdéseket.
Megállás nélkül csengetett, de a vonal másik végén senki nem válaszolt. Újra a félelem szorongatta. Ott is biztosan lecsapott a rejtélyes betegség.
Carnavon félt, egyre jobban félt a hiábavaló hívást félbeszakítva.
Újra a sugárúton, némi tétovázás után bement egy rádió szaküzletbe. A küszöböt átlépve meglepődött, mert a halotti csendet lágy zene váltotta fel. A televíziós képernyők egymás után feléledtek, de semmi képet nem látott.
„ Ez képtelenség” suttogta, „valóban képtelenség”, folytatta a keresést egy rádión a hangot a maximumra erősítve. Fütyülés és recsegés, a csillagok zenéje sértette fülét. Lázasan keresgélt a különböző hullámhosszokon, de London és Moszkva és a megszámlálhatatlan többi adó néma maradt. Egyetlen értelmes emberi szó vagy zene. Semmi más csak a világűr üvöltése és a magány.
Carnavon úgy sírt, mint egy eltévedt gyermek. Reménytelenül keresgélt a rádión, tudva jól, hogy semmi más nem volt az éterben csak a csillagok érthetetlen zenéje.
Lassan eltűnt a Nap a tetők mögött és Carnavon eltévedt. Mióta kijött a moziból az utcákon szaladgált és semmire nem figyelt, mert nem volt mire figyelni.
A város halott volt. Semmi nem mozdult. Senki a járdákon, semmi az úttesten az összetört vagy parkoló gépkocsikon kívül, nem volt egyetlen lény, egy ruhafoszlány jelezve az eltűnt emberek létezését. Nem vette észre a mögötte abban a reményben loholó néhány kutyát sem, hogy talán örökbe fogadja őket.
Nem voltak rendezett gondolatai. Kétségbeesetten keresett egy választ, de hamar rájött, hogy nincs. Valószínűleg soha nem lesz, és az emberiség eltűnése egy meleg júliusi délutánon örök titok marad. Mint ahogy Carnavon és kortársai valójában semmit nem tudtak a dinoszauruszok hirtelen eltűnéséről, az emberiség megsemmisülését egy titokzatos jövő fátyla burkolta be.
Mindent abbahagyott és nem kérdezte többé, hogy miért és hogyan a hihetetlen változás. Már azt sem kérdezte, hogy miért ő maradt életben? Időnként szerette volna ismerni a történtek okozóját, pedig világos volt, hogy kérdéseire soha nem talál választ.
Carnavon nézte anélkül, hogy látná a jelzőlámpákat a néptelen útkereszteződéseknél. A mozdulatlanságra ítélt gépkocsik mintha egy elvarázsolt hercegre várnának, hogy életre keljenek. Minden örökké mozdulatlan volt csak a jelzőlámpák folytatták még színes táncukat a mély csendben.
Öntudatlan léptei utcája közelébe vezették.
Felocsúdva újra nézte a mozdulatlan világot maga körül. Lassan eltűnt a meglepetés okozta letargia.
A sugárút másik oldalán egy épületből fekete füst gomolygott. Valahol a ház mélyében lappangott a tűz és hirtelen rájött, hogy a világnak vége volt. Fékezhetetlen tüzek pusztítják a városokat és a megmaradt romokat a századok emésztik majd fel, az eső, a napsütés, a szél, az idő, a föld könyörtelen ellenségei.
Nem volt mit tenni. Soha nem hallja többé a tűzoltók szirénáját, csak nézte a növekvő tűzvészt a lenyugvó nap vöröslő fényében.
Első magányos estéjén nem akart kint maradni, így sietett haza mielőtt az éj végleg elnyelte az utcákat.
Otthona erkélyén eszébe villant, hogy az utolsó háború vége óta soha nem látta a várost így sötétbe borulva. Senki nem kapcsolta be az utcai világítást, és az ablakok vakok maradtak. A világváros különböző pontjain felgyúlt tűz volt az egyetlen vöröses fény. Hallotta a közeli tüzek ropogását.
A mindenség érzéketlenül nézte a civilizáció haláltusáját. Carnavon a csillagokat nézte. Csodálta őket, mint elődjei. Az volt a megérzése, hogy a szerencsétlenség a csillagokból jött. Hogy miért, erre nem talált magyarázatott.
„Mit érdekel mindez”, motyogta és visszament a fényesen kivilágított szobába. Nála és a negyedben volt még villany, nem tudni, hogy mennyi ideig. Nem vesztegette az időt, terveket szőve vacsorát készített.
Nem volt választás. Az elítélt városból menekülni kellett. Az égvilágon semmi nem kötötte – az emlékein kívül. Az életben maradáshoz más embereket találni indulásra kényszerítette.
Carnavon egy kis táskába gyömöszölt néhány nélkülözhetetlen holmit. Minden pénzét az asztalon hagyta, nem volt rá szüksége. A készülődést épp befejezte, mikor a lámpa elaludt. A villany eltűnése, ami az élet forrása volt, jelezte a civilizáció elkerülhetetlen végét.
„Mintha Isten hagyna el bennünket”, suttogta magának Carnavon. Újra fennhangon beszélt. Annyira nyomasztó volt a csend, hogy hangja magányát enyhítette.
Szokása szerint bezárta az ajtót, majd rájött, hogy mennyire felesleges és újra kinyitotta. Senki nem volt megtámadni vagy lopni. Egyedül volt, reménytelenül egyedül.
Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Néhány pillanatig nem értette miért nem hallani a megszokott zajokat, a város megállás nélküli forrongását. De a valóság tudata hamar visszajött és fájó szívvel felkelt. Tudta jól, hogy utolsó óráit éli itt. Nem alszik többé a szobájában.
Az elhagyott gyárakból indult tüzek éjszaka elhatalmasodtak és egész városnegyedek égtek.
Nehéz, sötét füstfelhő takarta a napot és a tűz ropogása tisztán hallható volt a halálos csendben.
Nem veszíthetett több időt. Azonnal indulni kellett. Kocsit választott a garázsban s mivel kulcsa nem volt az indításhoz a drótokon babrált.
Összetört autók tömítették a reptér felé vezető utat s egy végtelen akadályverseny volt a néhány kilométer.
Néhány óra alatt megszokta a néptelen utcák, az üres házak, a mozdulatlanság látványát. Talált egy véletlenül szabadon maradt útszakaszt és jól haladt mikor majd felszaladt a járdára egy árnyékot látva maga fölött.
Szíve rémülten vert a mellkasában meglátva az újságokban annyiszor leirt hatalmas gépet. Egy repülő csészealj! Óriási mozdulatlan árnyék a házak felett, s olyan fenyegetőnek tűnt. Mintha egy átlátszó, fényes, remegő köd takarná, nézte Carnavon az ablakon keresztül a csillogó fekete gépet.
Félt. Fogalma sem volt miért maradt felette mozdulatlan, és az érzése az volt, hogy a gép utasai tüntették el az emberiséget.
Miközben nézte, a csészealj színe megváltozott. Az alsó rész vörös lett mintha láthatatlan tüzek melegítenék. Tudta, jól, hogy észrevették és félt megindulni. De még jobban félt egyedül, védtelenül az ismeretlennel szemben. Leírhatatlan pániktól hajtva gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és rohant a legközelebbi ház felé. A kapu alatt biztonságban érezte magát.
Néhány percig remegve várakozott a lépcsőházban, majd az első emeletre ment. Hiába próbálta az ajtókat kinyitni. Csak az egyik felsőbb emeleten talált egy nyitott lakást.
Egyenesen az utcára néző ablakhoz ment nem törődve a berendezéssel és a függöny mögé rejtőzve kutatta az eget. Ott volt kihívóan, mozdulatlan az űrhajó, de színe megváltozott. Újra fekete, átlátszó ködbe burkolódzott.
Egy váratlan tik-tak terelte el figyelmét a csendben. Tekintete egy Big-Bent utánzó inga-órára esett, az élet zaja, egy az értelmét elveszített lakásban.
Az inga mozgása elbűvölte Carnavont. Mióta egyedül volt, most érezte életében először az idő múlását. Miközben a civilizáció körülötte összeomlott, az idő elveszítette a valóság értelmét. Időnként csak azért hallgatta óráját, hogy emberi hangot halljon és enyhítse egyre súlyosabb magányát.
Képtelen volt figyelmét elfordítani az inga egyhangú hintájáról. Úgy tűnt mintha kikapcsolódott volna a valóságból s mikor újra az ablakhoz fordult, az űrhajó, a csészealj eltűnt.
Ideges volt. Menni akart, véglegesen elhagyni ezeket a halott köveket. Folytatta útját a reptér felé, ahol az emberek hiánya még feltűnőbb volt, mint a városban.
A hatalmas üres termek, a mozdulatlan mozgó járdák és lépcsök, az újságok a bódéban, ahol senki nem vásárolt többé semmit, az utasfelvevő pultok körül az elhagyott csomagok tömege a mérlegen, az eltűnt világ emlékei életében először jelezték az értékek hiábavalóságát.
Minden mozdulatlanságba dermedt, mert nem volt villany. Felment a főnök irodájába. Asztalán megtalálta repülőútja tervét egy nyitott cigarettás doboz mellett. Minden megdermedt az események pillanatában. Az volt a különös érzése, hogy egyik pillanatról a másikra valaki belép és cigarettára gyújt, hogy a telefon csengeni kezd és a fax kattogva kihány egy csomó papírt.
Semmi nem mozdult.
Carnavon gépkocsin vizsgálta a kifutó pályákat. Kettő hasznavehetetlen volt lezuhant és elégett gépek csontvázaival zsúfolva. A katasztrófa pillanatában le vagy felszállni készültek. A beszálló helyeken több gép várta az engedélyt az induláshoz.
Egymás után alaposan ellenőrizte őket. Azon kívül, hogy senki nem volt a gépekben, minden szabályosnak tűnt. Akármelyik tengerentúli járat jó volt, de Carnavon dolgát nem siette el. A hangárokban és raktárokban hosszan keresett sikertelenül egy, a hadseregben használt eszközt, egy bioszignált. Végül rájött, hogy a város északi részén, a katonai bázison ezt könnyebben megtalálja.
Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy gépkocsin menjen a városon keresztül, mert szembe találta magát a rendőrség helikopterével.
Feje felett a motor zaja fülének kellemes volt. Carnavon nézte az alatta elterülő várost. Északon a sok üzem fölött fekete füst gomolygott. Több helyen előnyomult a tűz, s csak romok és házak csontváza maradt mögötte. Szerencsére megkímélte a hivatalos épületek nagy részét. De sehol semmi életjelt nem talált!
A folyón a céltalanul sodródó hajók a rakpartba vagy a hídpillérekbe ütközve dermedtek meg. Az autópályán nem volt más csak összetört gépkocsi. A közlekedés megállíthatatlan folyama végleg kiszáradt.
A katonai reptéren hasonló pusztulás képe várta. A pályákon összetört gépek, elhagyott gépkocsik, de semmi nem lepte meg. Az újdonság megszokottá vált.
Amikor végre megtalálta a szükséges műszert, a nap már eltűnt az antennákkal tűzdelt épületek mögött.
Visszafelé menet, a kékes-szürke ködbe és füstbe borult város még titokzatosabbnak tűnt.
Késő volt már mikor leszállt reflektora fényburájában. Soha senkinek nem volt alkalma a repülőteret ilyen félhomályban látni. Zseblámpa fénye vezette a szállodához, hogy egy valódi ágyban töltse az éjszakát.
Az egymás után nyitott ajtók mögött mindig megtalálta az utolsó vendég nyomát. Egy üres szobát keresett.
A lemenő hold és a csillagok fénye félhomályba burkolták a szobát. Pihenés közben gondolatai csapongtak. Az éj neszei megnyugtatták. A bútorok suttogása, az épület recsegése, egy vándorló buborék a csövekben, a falak éjjeli lehűlése, annyi minden, ami normális körülmények között lényegtelen volt, most az élet szükséges megnyilvánulásának tűnt.
Soha egyetlen ember nem élt át hasonló kalandot. Néhány barlangkutató megpróbált néhány hetet a mélyben tölteni egyedül, de az más volt. Elviselték az egyedüllétet, mert tudatuk volt a külvilágról. Telefonáltak, hallgatták a rádiót, előny amit Carnavon végleg elveszített.
Úgy aludt el, hogy nem vette észre a színes fényeket kószálni a reptér felett.
Könnyű volt a bioszignál felszerelése az indulásra várakozó hatalmas gépre. A második pilóta helyét használta fel. Majd konzerveket és italokat tárolt. Könyveket is keresett, mert az újságok és képeslapok muzeális darabbá váltak. Néhány fegyvert is összeszedett a vám és a rendőrség irodáiban. Végül nem maradt más, mint lecsatolni az alagutat, amit az utasok használtak a beszállásra. Majd egy kézi lépcsővel kínlódott sokáig felmenni a gépre.
Nem volt könnyű elindulni egyedül, időjárásjelzés, másodpilóta és a szokásos technikai segítség hiányában, de nem volt más választás. Elhagyta az országot, a várost a visszatérés reménye nélkül.
Könnyen felszállt, a kifutópálya, az épületek eltűntek mögötte. Egy búcsúkör után még egyszer elrepült a néptelen hatalmas város fölött. Úgy nézte, hogy csökkentek a tüzek és a benyomása az volt, hogy nem semmisül meg teljesen.
Az óceánnak hátat fordítva kelet felé repült. Egyre magasabbra ment s az utazási sebességet elérve bekapcsolta a robotpilótát, így időnként volt ideje a felhőket és az elhagyott földet nézni.
A bioszignál néma maradt. Nem lepte meg annak ellenére, hogy élt benne a remény, hogy nem ő volt az egyedüli élőlény. Európa sűrűn lakott részeit repülte át.
Nem volt könnyű a tájékozódás. Sok időt és több száz kilométert veszített, amíg sikerült megtalálni, hol van? Kiválasztotta az utat, helyesbítette az irányt és várta, hogy életjelt talál.
Olaszország is lassan eltűnt mögötte a lenyugvó napfényben fürdő Földközi tenger hullámaiban. Mielőtt elhagyta Európát, sikerült Athénban leszállni.
Az éjjeli pihenés után nehéz volt feltölteni a tartályokat Athénben, majd kikerült egy vihart kis-Ázsia felett. A felhők betakarták Anatóliát. Kénytelen volt délnyugatra fordulni.
Negyedórával később újra a Földközi tenger fölött repült déli irányba. Elhagyta Libanont és Izrael légterébe lépett. Mikor a bioszignál ciripelni kezdett, Carnavon nem hitt a fülének. Meglepetésében alig értette, hogy a jel erősödik. A hangja attól függött, hogy közeledett vagy eltávolodott a céltól. Izgalmában kénytelen volt felvenni az oxigén álarcot, mert félt, hogy elájul. Már eltávolodott.
Majd alacsonyan többször átrepült a vidék fölött, hogy könnyebben meghatározza ahol az élőlények voltak. Haifa közelében volt.
Gépét bezárta a reptéren és egy hangár előtt talált kis teherkocsin szállította holmijait és a fegyvert.
Nagyon halk volt a bioszignál. Az irány ismeretében, Carnavon tétovázás nélkül elindult az úton célja felé. Fogalma sem volt hány embert talál majd a faluban, a bioszignál nem tett különbséget egy vagy több élőlény között. Semmire nem gondolt, semmit nem képzelt, érkezése óta képtelen volt gondolkozni. Csak embereket akart találni, megszabadulni a magánytól és félt a jövőtől. A kocsi elhagyta az aszfaltot és földes útra tért. A jel egyre erősebbé vált. Néhány percre megállt.
Nem hallotta a madarakat. Bogárzümmögésen kívül semmi. A benyomás még tragikusabb volt, mint a városban. Azelőtt az eltűnt madarak adtak életet a vidéknek.
Valójában a környék nem volt olyan kihalt, mint elképzelte. Háziállatok, tyúkok és kacsák élelmet keresgéltek. A kutyák bizalmatlankodva nézték a zörgő teherautót.
Időnként megtorpant, hogy a bioszignált ellenőrizze, mert többször eltévedt. Végül is elérte célját.
Hunyorgott az erős napfényben. Tétova léptekkel, üres kézzel közeledett a ház bejáratában félig eltakart mozdulatlan alak felé.
Bizonytalanul megállt. E pillanatban az árnyék életre kelt és kiáltva szaladt feléje.
A nő magához ölelte. Ismeretlen nyelven gyorsan beszélt, de ez nem zavarta Carnavont. Minden idegszálával hallgatta egy emberi hang színeit.
— Boldog vagyok, hogy hallhatom.
Rajta volt a sor beszélni és kellemesen meglepődött mikor az asszony, ha nehézkesen is, a szavakat keresgélve angolul válaszolt.
— Mondja, kérem, mi történt, honnan jön és kicsoda?
— A nevem Carnavon és pilóta vagyok. Egész Európát átrepültem, embereket kerestem. Hogy hívják, mi a neve?
Judit gömbölyű arcát rövidre vágott fekete haj keretezte, kicsit telt teste és napsütötte bőre volt.
— Majd megbolondultam mikor észrevettem, hogy mindenki eltűnt. A férjem…
— Férjnél volt?
— Igen, volt egy fiam is. Egy kisgyerek. Judit a karjába kapaszkodott és együtt mentek a házba.
„Együtt élt a család, s most nincs senki! Magyarázza meg, könyörgöm!
Egymással szemben ültek a félhomályban és néhány napja ez volt az első alkalom, hogy Carnavon jól érezte magát. Evett és jóllakott.
— Nem tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. Már elmeséltem, hogy mi történt a filmszínházban. Ezzel meg kell elégednie Judit, pontosan annyit tud, mint én.
— Soha nem ismerjük meg az igazságot?
— Attól félek, hogy soha. Rövid tétovázás után kérdezte.
— Israelit?
— Igen. Maga antiszemita?
Carnavon majdnem elnevette magát.
— Semmi jelentősége nincs már ezeknek a dolgoknak, Judit. A szavak elveszítették értéküket és jelentőségüket. Érti ezt? A politikai eszméknek, rendszereknek, a tegnap még olyan fontos eseményeknek — s egy kis asztalkán felhalmozott újságokra mutatott, — semmi értelmük nincs ma már.
— Azt hiszem, hogy igaza van. És most? Mi lesz belőlünk?
A nő kutatva, lesütött szemű arcába nézett.
— Fogalmam sincs.
Hosszú csend ült közéjük. De az volt az igazság, hogy Carnavon nem tudott semmit, csak azt, hogy fáradhatatlanul repülni akart, hogy megtalálja a véletlenül életben maradottakat.
— Gondolom, hogy elindulunk egy szép napon. Megtalálni az élőket. Ez az egyetlen lehetőségünk.
— És mi ketten?
— Mit, mi ketten?
— Maga és én. Úgy néz ki egyelőre, hogy mi vagyunk az utolsó emberi lények.
— Ez igaz.
Carnavon hosszan nézte az asszonyt és tekintetét zavartan elfordította.
— Egy kellemetlen vallomást kell tennem Judit.
— Mondja csak. A nagy fekete szemek némán és mozdulatlanul nézték.
Nehezen formálta a szavakat. Carnavon erőszakot véve magán, átlépte az igazság küszöbét.
— Különleges erkölcsöm van Judit! Sok türelemre van szükség ahhoz, hogy… Értse meg, nem szeretem a nőket.
*
Egy jeeppel váltotta fel a kis teherautót és így néztek körül a környéken. Egyszer elmentek a reptérig is, hogy megmutassa a gépét. Carnavon megismerkedett a néptelen országgal hallgatva Judit magyarázatait. Egy szép napon mikor nézte a hegyek fölött manőverező repülő csészealjat, ezt a titokzatos gépet, amitől nem félt már, egyszerre mindent megértett.
— Judit, érti azt, hogy a civilizációnknak vége van? Hogy lassan visszaesünk a régi barbarizmusba? És ha lesznek gyerekeink, amiben reménykedem, úgy, mint a többi életben maradtnak, amit feltételezek, nem ismerik majd a kultúránkat!
— Egész életem során találok majd gépeket, de egy szép napon nem lesz több, mert képtelen vagyok egy motort megjavítani. Nem létező csodálatos találmányok vannak körülöttünk, mint a rádió, TV, a telefon és annyi minden más. Egy napon egy fogat kell majd húzni fogász nélkül! És a szülés? Egy ma már haszontalan technika kísértete között — mert a kórházak léteznek még,— kénytelen leszek magát segíteni, mert nincs több orvos.
— Lesz még konzerv éveken keresztül, de később, majd nem lesz mit enni. A földet kell, műveljük, mint őseink. Végeredményben semmit nem ismerünk és elveszettek vagyunk a kollektivitás nélkül.
— Mit tud csinálni? Óvodát vezetni? De nincs több kisgyerek és semmire nem jók ismeretei. Mit tudok én? Pilóta vagyok. Haszontalan ismeret. Érti ezt Judit? A világ minden tudománya, a könyvtárak, laboratóriumok, üzemek a mi és utódaink rendelkezésére állnak, és képtelenek lesznek olvasni, mert arra a színvonalra estek vissza ahol mi voltunk századokkal ezelőtt. Új írást kell találni, új kultúrát, új civilizációt. Újra hódítani a földet, mert elfelejtettük, hogy gömbölyű. Különben is mindent elfelejtünk majd, s csak legendák maradnak.
Egyre gyorsabban és hangosabban beszélt növekvő idegesség áldozataként. Nem vette észre, hogy Judit rémült szemekkel öklét szájára szorítva nézi.
— Ne haragudjon Carnavon. Ne féljen, és ne mozduljon, kérem… Maga lebeg!
Nem értette, hogy mit akart mondani, mert másutt voltak gondolatai, de önkéntelenül is ránézett, meglepeve felkiáltott és a földre esett vagy ötven centi magasságból. Egy pillanatig bizonytalanul ingadozott, majd szóhoz jutott a meglepetés után.
— Lebegő állapotban voltam, kiáltott fel. Felfüggesztve a levegőben!
— Tudom, mert láttam – válaszolt a nő.
— Nem értem, semmit nem értek!
— Én sem értem Carnavon, nyugodjon meg! Mire gondolt?
— Hogy mire? Valóban jópofa. Arra, amiről beszéltem. Semmi másra. Talán…
Körülnézett és keresgélt maga körül.
— Talán – ismételte az asszony.
— Azt hiszem, hogy beszéd közben nagy erőfeszítésben voltam, hogy átlássam az egész kérdést. Fizikai és pszichikai erőfeszítés, de nem gondoltam erre…
Gondolatai gyorsabban vágtattak, mint a szavak.
— Meg kell próbálni Judit. De nem akarok újra lebegni, attól félek, hogy leesek. Könnyen baleset történhet. Nézzük csak, egy pillanatig tétovázott.
— Nézze azt a kerek követ a bokor mellett, s egy fejnagyságú kőre mutatott.
— Azt akarom, hogy elhagyja a helyét!
És a kő felemelkedett óhajának engedelmeskedve.
Képes volt mozgatni a tárgyakat!
Judit előtt órákon keresztül játszott fadarabokat vagy köveket emelve. A tárgyak lassan vagy gyorsan mozogtak kívánságának megfelelően. Majd saját magán kísérletezett. Felemelkedett néhány centimétert, majd leszállt a földre. Bátorságot kapva egyre feljebb emelkedett. Kiáltott örömében és csak akkor hagyta abba a gyakorlatot, amikor berekedt.
— Magán van a sor Judit.
— Rajtam? Én nem tudok…
— De igen, maga is tud ugyanúgy, mint én!
Igaza volt. Az asszony is képes volt lebegni és mozogni a levegőben kívánsága szerint.
*
— Mit gondol?
Egymást nézve a késő esti órák árnyékában ültek a kertben.
— Semmit. Valószínűleg soha nem tudjuk majd, hogy mi történt és miért. Gondolom, hogy az események alkalmával valami a fejünkben megváltozott.
Carnavon a fák fölött felgyulladó csillagokat nézte. Nem értette, ami velük történt, és a jövőt sem ismerte. Pillanatnyilag mindketten fáradtak voltak. Lázas gondolataik eltévedtek a válasz nélküli kérdések között. Észre sem vették a csillogó korongot az égen, egy villám és eltűnt az éjben.
— Szomjas vagyok, mondta a férfi.
*
A gépparancsnok elküldte üzenetét.
„ Kozmikus ügyelet a Galaxis vezérkarának. Az Örökkévalóság operáció első napja megkezdődött. A megmaradt lények megalapították az asztromentális civilizációt. Ajánlom az ellenőrzés folyatását a galaktikus ciklus végéig.”
Az üzenet, a gondolat, felgyorsítva ment, majd elindult egy távoli galaxisba, ahol más feladatok várták.
x x x
Legutóbbi módosítás: 2022.04.23. @ 12:38 :: Bereczki Gizella - Libra