Őrangyala voltál gyermeki létemnek,
egyetlen csillag az éjszakában,
galambbá váltál egy vasárnapi éjben,
mikor lelked szép csendben elsuhant,
elfáradtál,
kilencvenkettő éved, minden súlya
egyszerre rád zuhant.
És lelked, mégis oly tiszta volt még mindig,
nem szennyezte be a háború száz borzalma sem,
küzdöttél az életben végig,
talpon állva, egyenes gerinccel
és hallom minden tanításod,
hogy jónak lenni miért érdemes,
hogy soha, ne legyen bennem kétség
ha segíteni kell és nem lényeges,
semmi, mi mást sugallhat,
hogy lelkünk, soha el nem múlik,
hogy Isten mindig vigyázz ránk,
és minden eső után,
küldhet szivárványt,
mert bármilyen nehéz lesz az élet,
hozzá szárnyakat mindig kapunk,
hogy ne csetelve-botolva járjuk végig
pokoli nehéz utunk
és a végén,
ha majd a csillagokra nézünk,
lássuk mitől oly szép fényesek,
mert ott lakik már minden földi lélek,
kik a létből, hazatérhettek.
És most,
ott látlak az éjszakai fényben,
a legfényesebb csillag peremén,
mosolyogva nézel le a mélybe,
tenyered óvón nyújtod fölém,
és tudod, azt mondják kik látnak,
pont olyan lettem mint Te,
ez megnyugtat,
remélem, elmenni is úgy fogok majd,
mint Isten sóhajtása,
csendben, szeretve, szép szelíden.
