Mi semmit nem tudunk megoldani erővel,
a fontos dolgok lágyak és csendesek
megdobhatlak szóval vagy kővel,
de az még nem nyitja fel a szemedet.
Vakság mi üldöz az élet útján,
téged, vagy engem, még nem tudom,
de lehet egyikünk sem lát már,
se kifelé, se befelé és úgy gondolom,
menetelhetek míg talpam csontjaira mállik,
míg elmémben helyet kap a rend,
és körülöttem a halott táj virágossá válik,
szívemből kizuhan a csend
és akkor az út szélén majd új virágok nyílnak,
a fák árnyai újra hűsen fekszenek,
már nem lesz tűz mi pernyéimre éget,
bennem is, csak halk béke lesz
és a békében majd ott talállak téged,
csak ülsz ott, a lelkem legmélyén,
miként most is részem vagy az egészben,
nincs én, nincs te, egyek vagyunk lélekként, a létünk mezsgyéjén.
