Egy megbántott lélek áll a szakadék szélén. Kémleli a mélységet.
Ugorjak? Ne ugorjak? – döntésképtelen.
Körbenéz.
Most, valahogy olyan jó lenne, ha valaki megkérdezné, hogy egyáltalán mi a bajom – gondolja magában. – De senki. Még a szél is elkerül, pedig minden magaslatot körbe ölel minden más esetben.
Most, mintha teljesen magára maradt volna.
A szakadék szédíti. Hátralép egyet.
Talán mégsem olyan jó ötlet. Különben is – mi változik meg a világban, ha én már nem leszek? De ha csupán összetöröm magam, még nyomorultabb leszek. Bár, lehet, hogy legalább sajnálni fognak. Rendben. Sajnálnak, de nem segítenek. Akkor aztán még jobban ki leszek szolgáltatva mindenkinek.
A flegma szomszédlány majd fanyalog és azt mondja, van neki elég baja, minthogy egy nyomival törődjön.
A nagynéném majd sajnálkozik, hogy már a bevásárlásban sem számíthat rám, most majd meg kell kérnie Jocit, pedig az mindig rohan.
A kedvesem sorra veszi, hogy mit kell befizetni és morgolódik, hogy nem találja az eddig befizetett rezsik csekkjeit.
A telekszomszéd boldogan engedi majd el a kutyákat, mert nem tudok szólni, hogy ne feszítsék szét a kerítést és ne rágják meg a kerti bútorokat.
A postás csenget, de kellő mennyiségű „szeretet” híján csak az értesítőt dobja majd be, – azzal meg csak nekem lesz gondom.
Az orvost hiába hívom, így is lassan két éve csak e-mailben értekezünk, ha éppen válaszol, mert a rendelőben nincs internet.
…Hát tudjátok mit – gondolta magában a megbántott lélek – maradok ebben a rühes életben és nem adom meg nektek ezt az örömet…
Megfordult, hazament és nem köszönt többé a flegma szomszédlánynak,
Jocit küldte bevásárolni a nagynéninek.
Legutóbbi módosítás: 2022.05.15. @ 20:42 :: Bereczki Gizella - Libra
