(csak egy hangulat boldogult ifjúkoromból)
Az iskolában mindig meséltem a lyukasórákon.
Mint osztályfelelőst engem szidtak a tanárok, ha ilyenkor zajongott az osztály. Kitaláltam, hogy ha érdekes dolgokat mesélek nekik, csendben maradnak. Felültem az első padra és szembe fordulva a fiúkkal, elbeszéltem, miket olvastam az utóbbi időben. Otthon sokat olvastam, mindent, ami csak a kezembe került. Jókai és Mikszáthtól az olcsó filléres kalandregényekig mindent. Osztálytársaim szerették hallgatni, ahogy az olvasmányaimról meséltem.
A tanárok jónéven vették, hogy nem ricsajoznak a gyerekek.
Egyik alkalommal, amikor bejött az osztályfőnök, éppen a Lőcsei fehérasszonyt meséltem. Bíztatott, hogy folytassam, ő is szívesen hallgatja. (Lőcse később, évtizedek múlva is elém jött, vagy én mentem hozzá, de nem fogadott tárt karokkal. Nem kaptam szobát a szállodában mivel magyarul szóltam!)
Miután bevált a módszerem, másik osztályból is felkértek a lyukasóra „levezetésére”.
A két évvel alattunk járó osztályt ránk bízták, mint a nagyobb, tapasztaltabb diákokra. Mindenki választott magának egy társat. „Fiaim” – így hívtuk őket. Nekem is volt egy „fiam”, Palika. Okos, jól nevelt gyerek volt, érzékeny, visszahúzódó. Mindig félt, hogy lenézik, csúfolják a vastag lencséjű szemüvege miatt. Ebben kellett segítenem neki és mondhatom, sikerült az önbizalmát helyre rázni – érettségi vizsga után a mérnöki karra jelentkezett és kitűnővel végezte el.
Nos, ez az osztály, a „fiaink” osztálya megkért – tanáraik bíztatására -, tartanék nekik is „lyukasórát”. Hízelgett a hiúságomnak, s elvállaltam szíves örömest. Lévén két évvel kisebbek, nekik inkább kalandos történeteket mesélgettem, s ők áhítatosan hallgatták Tuskólábú és társai hajmeresztő kalandjait. Alig várták a következő lyukasórát.
Aztán, betévedt az irodalomtanár.
Egyik kedvelt tanárunk volt, JP -nek, „Janus Pannoniusnak” neveztük háta mögött. Érdekes, mozgalmas órákat tartott, aktív részvételre sarkalva a diákokat. Mai szóhasználattal interaktív órának mondanánk. Tény, hogy rajongtunk érte, minden szaván csüngtünk. Mikor bejött az osztályba, csodálkozva körülnézett, látva, hogy nincs bent tanár és mégis csöndben ülnek a nebulók, megállt az ajtóban.
Ijedten leugrottam a padról, ahonnan szónokoltam
– Mi van itt? – kérdezte.
– Szabolcs mesél. Olyan érdekes! – kiabálták kórusban. – Tessék meghallgatni.
– Folytasd! – intett felém.
A biztatástól felbuzdulva tovább folytattam a mesélést Pipacsról, a fenegyerekről. JP szó nélkül végighallgatta a történetet, csak az elhangzása után szólalt meg.
– Ennél azért értelmesebb történetet vártam tőled!
Ez volt az utolsó alkalom, hogy közönség előtt meséltem az olvasmányaimról.
