A szobámban ülök az ablak előtt és az eget nézem. Ott fent, egy fehér vonalat húzó picike repülőn akad meg figyelmem. Több mint száz ember ül a gépben. Én egyedül vagyok itt. A távolság. Ha ott lehetnék. Rögtön.
Egy álom.
Talán egy szép napon képesek leszünk rá. Elképzelem, hogy néhány évezreddel előbb Athénban vagy Memphisben élve nézem az eget és látom a repülő madarakat. És arról álmodom, hogy én is repülök mint a madarak.
Képtelenség.
Földhöz ragadva élünk.
Most még egyik országból a másikba repülünk és arról álmodunk, hogy a csillagokba menjünk.
Igen. Egy szép napon talán, holnap, száz vagy ezer év után,
képesek leszünk egy pillanat alatt a repülőn lenni, ha erre szottyan a kedvünk.
De most, ma a szobámban ülve maradok az ablak előtt nézve az eget, ahol egy repülő ír egy fehér csíkot.
