Egyedül lézengtem az udvaron, ritkán jöttek fel a faluból barátaim a tanya körül játszani, tekeregni. Ezen a napon sem jött senki. Egy darabig magamban pickéztem, ütögettem a hegyes fadarabot. Már egészen jól belejöttem, s az ütőfával legtöbbször úgy eltaláltam, hogy messze szállt. Jó játék, de elég veszélyes is lehet. A két végén hegyesre faragott, arasznyi fadarabot kell az ütővel felpeccenteni, s míg a levegőben van elütni. Minél messzebb száll, annál jobb, de a szemben álló ellenfél visszaütheti. Azonban, ha nem elég ügyes, a hegyes fadarab, bizony eltalálhatja, s komoly sérülést is okozhat. Megtörtént még itt a falu iskolájában is ilyen baleset, hiába intette a lurkókat a tanító úr.
Éppen azon törtem a fejem, hogy kimehetnék az erdőszélre, gombát keresni, mikor egy sapkás embert láttam közeledni. Hosszú lóden kabátja szinte a bokáját verte, simléderes sapkáját pedig legényesen a hátra tolva viselte.
Az udvar mélyéről lestem, vajon mit akarhat. Megállt a kerítés mellett, s onnan nézett be az udvarra, s a ház felé. Előbb nem vett engem észre, de nem rejtőztem, inkább megmutattam magam.
– Fiacskám, adj egy kis vizet nekem! Úgy megszomjaztam itt a napon – szólott a kerítésre támaszkodva.
Nem szeretem, ha fiacskámnak szólítanak idegenek. Hiszen én nem lehetek és nem is vagyok a fiacskája. Azért mégis odamentem a kúthoz, és szó nélkül felhúztam egy veder vizet. Volt egy pléhcsupor a kút melleti szegre akasztva, abban vittem neki vizet. A csuprot azonban azért sem öblítettem ki friss vízzel, pedig a pléh jól felmelegedett a napon.
– Köszönöm! – mondta az idegen. – Szabó vagyok, Szabó Péter.
– Én is Péter, Bónis Péter – kedélyeskedtem.
– Egyedül vagy? – érdeklődött.
Ezt sem szerettem. Nemszeretem ember, úgy ahogy van ez a Szabó Péter. Még ha druszám is! Azért válaszoltam neki, hisz úgy tanított édesanyám, hogy a felnőttekkel tisztelettudóan kell beszélni.
– Édesanyám a konyhában van és Jula nén’ a pajtában.
– Szép gazdaság, szép veteményes, tiszta udvar. Látszik a gondos gazda keze! – ömlengett, de én nem hatódtam meg.
– Ki az? – hallatszott a pajta felől Jula néni hangja.
Úgy látszik, meghallotta a beszélgetést, s most tudni akarja, hogy mi történik.
– Vizet kért a bácsi – válaszoltam.
– Én pedig csodálom a csinos kertet, udvart – szólalt meg az idegen is.
Jula néni közelebb jött.
– Mit árul? De különben mindegy, mert úgy sem vásárolunk semmit!
– Nem, nem árulok semmit, csak erre jártam, s megálltam egy szóra.
Ezzel el is indult a beszélgetés, de engem alig érdekelt. A gazdaságról beszéltek, a földekről, termésről, állatokról, reményekről és lehetőségekről. Szóval olyan felnőtt dolgokról.
– Azért ezt a közös gazdálkodást gondolják meg – hallom az idegen búcsú szavait.
Nem nagyon értettem, miről beszél, igaz, hogy nem is igen figyeltem. Pedig jobb lett volna, ha felfigyelek ezekre a szavakra. Ez volt az első jelzése egy folyamatnak, amit a kommunisták indítottak el. Először szép, meggyőző szavakkal, rábeszéléssel szorgalmazták a közös gazdálkodás előnyeit, hiszen ugyebár ott van a kolhozok példája.
Ezután egyre-másra jöttek sapkás, kalapos, kopasz, vagy hosszú hajú agitátorok, de Áron bácsi nem hajlott a „jó szóra”, pedig az egyik szomszéd faluban már meg is alakult egy ilyen társulás. Később eldurvult ez az egész – kezdték kényszeríteni a gazdákat a beállásra. Kollektív gazdaság. Így mondták. A faluban is megalakították, meg a többi környékbeli falvakban, községekben is. A tanyánk kimaradt.
– Nem adom a birtokot, nem lépek be a közösbe – jelentette ki Áron bácsi. – Közös lónak túrós a háta!
Hiába jöttek az agitátorok szép szóval, fenyegetéssel, Áron gazda hajthatatlan maradt. Aztán mégis történt valami, ami megingatta. A szomszéd falu papját elhurcolták, mert a szószékről óvta, intette a híveit a kollektív gazdaságba való belépéstől. Két nap múlva holtan találták az erdőszélen. „Szökés közben” baleset érte.
– Áron, ne makacskodj! – kérte Jula néni. – Még neked is bajod lesz. Sok mindent túléltünk, s majd ezt is!
– A birtokot nem adom! Inkább … Eh, nem érted, nem értesz semmit!
– Értek én, Áron mindent!
Pár nap múlva, váratlanul megérkezett Imre. Eltávozást kapott katonáéktól. Nem valami emberbaráti indulatból kifolyólag. Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg, nagyon jól megindokolt politikai céllal.
– Jaj, de jó, hogy hazajöttél, hogy kicsit haza engedtek! – lelkendezett az édesanyja, Jula néni.
– Igen, igen – bizonytalankodott Imre. – Jöjjön be, édesapám, ide az első házba, mondanom kell valamit.
Mind kint álltunk az udvaron, mikor Imre megérkezett, s most aggodalommal telve néztünk utánuk, ahogyan eltűnnek a szobaajtó mögött. Nagy veszedelem árnyéka borult ránk. Hogy mi, azt hamarosan megtudtuk.
– Megyek le a faluba aláírni a belépési nyilatkozatot – szólott Áron bácsi csendesen, amikor kijött a házból.
– Édes Istenem, mi történt? – jajdult fel Jula néni.
– Ne sírjon édesanyám! – ölelte át a fia. – Élünk, az a lényeg.
Elmondta, hogy azzal engedték, illetve küldték haza, hogy győzze meg az édesapját, kap rá három napot. Ha ezalatt nem sikerül, úgy katonaszökevénynek nyilvánítják, és nagyon megbüntetik a katonai törvényszék rendje szerint. Börtön, büntető század és más ilyesmi várna rá.
A három nap szomorúsággal telve telt, Áron bácsi a fogadót bújta, s alig tudott éjszaka hazavergődni, de álom nem jött a szemére, reggelig csak sóhajtozott. Reggeliben kiment a pajtába, s számba vette, mi marad meg a családnak. Egy fejős tehén, a birkák, s a bikaborjú, mert azt leszerződte az állammal, ahhoz nem nyúlhatott senki. Ennyi! A többi megy a közösbe, vagy veszendőbe!
Alig ment el Imre, üzenet jött Petru bácstól. Egy süvölvény legényke hozta. Egy irkalapra írta a bács nagy ákombákom betűkkel. Azt írta, hogy valaki menjen le az Al-Dunához – írta is, melyik faluba, mert a tatárok agyonverték Kálmánt. Meg akart szöktetni egy tatármenyecskét, s rokonai bosszút álltak a csúfságért, ami a családot érte.
– Azt mondta Imre, hogy élünk, az a lényeg – zokogta Jula néni anya vállára borulva. – Élünk, élünk, de hogy! Odalett a gyönyörű, okos, bátor fiam! Előbb a gazdaság, most meg a fiam! Istenem, Istenem miért sújtasz ennyire!
Minden megváltozott a tanyán – semmi sem lett már olyan, mint régebben volt. Nekünk is véget ért a tanyasi életünk – visszaköltöztünk a városba. Apa a Nagymalomba lett gépész-karbantartó, anya elszegődött a szalámigyárba munkásnak, én pedig folytattam az iskolát, most már gimnazistaként.
Ez volt az én nyári vakációm a tanyán. Vagy mégsem volt az vakáció?
Legutóbbi módosítás: 2022.11.30. @ 20:58 :: Bereczki Gizella - Libra
