Van, hogy úgy érzed utad a végére ért,
lelked zárttá válik,
a fény csak elérhetetlen álom,
húz a végtelen mély, nincs már tér,
csak néhány emlék és a semmiség.
Értelmetlen napjaidban a súlytalan órák
kőkoloncok,
légutad apró ereiben megáll a vér,
nincs lüktetés,
az élet elpihen
és minden éj egy újabb rettegés.
Nem te döntöttél az elejéről
és nem dönthetsz arról sem, hogy hol legyen a vége,
utad végtelen,
reménybe vagy reménytelenségbe,
ám egyetlen tollpihe is elég ha a mérlegedre hull,
egyetlen lélegzet, melyben benne van az Úr,
hogy kibillenj.
Lehajol érted,
gyógyító lélegzetével rád lehel,
és lelkedből kihull minden kő, arany, kavics,
értéknek vélt értéktelen kincs
és az lesz az a pillanat, mikor léted újra értelmet kap,
lényed könnyeddé válik, a szíved újra dobogni kezd
és az Úr könnyedén, mint hulló hópihét,
az életed fonalába visszahelyez.
