dr Bige Szabolcs- : Keletről érkezett 2

Nyomtatás

Egész délután nyomta a pedált, sötétedéskor megállt egy motelnél, és másnap hajnalban folytatta az útját.

Délelőtt érkezett meg, a hivatalok még nyitva voltak, s így könnyen elrendezhette a jelentkezéssel, elhelyezkedéssel járó ügyeket. Két hónapra szólt a megbízatása, rendet akart tenni erre az időre maga körül. Szállást egy kollégiumban kapott, ahonnan a diákok nyári szünidőre hazamentek. Ilyenkor a felszabaduló szobákat kiadják ideiglenes lakóknak. Sokan jönnek fel a birodalom minden részéből tanfolyamra, továbbképzésre, hosszabb-rövidebb megbízatások teljesítésére. Itt talált helyet magának egy kétágyas szobában Árus is. Egyelőre egyedül volt, de mondták, lehet, esetleg szobatársat is kaphat, ha szűkében lesznek a helyeknek. Nem bánta, a lényeg az volt, hogy fedél van a feje felett, és nem kerül pénzébe, mert a hivatal fizeti.

Beilleszkedett hamar, legalább is eleinte így képzelte. Hamarosan belátta azonban, hogy ez csupán csalóka ábránd.  Egyik reggel, úgy tíz nappal megérkezése után, a nyitott ajtón keresztül kihallgatott egy beszélgetést.
– Megismerted már az új kollégát? – kérdezte egy női hang.
– Azt a kis vidéki pojácát? – szólott egy másik.
– Nem rossz fiú, de ooolyan vidékies, maradi! – mondta kényeskedően az első.

Árus nem akarta tovább hallgatni, s ezért csöndben tovább lépett, bement saját irodájába, ahol külön íróasztala állt az ablak előtt. Leült, s háborgását munkával akarta csillapítani, de nem sikerült, csak ott járt az esze, amiket a lányok mondtak.

Hogy én vidéki pojáca? – morgolódott magában – Én, aki tisztábban, szebben beszélem az anyanyelvünket, mint ez a sok felfuvalkodott, üresfejű népség? Én, aki megtisztelem a beszédet, s nem mondok minden mondatomban három csúnya szót, én vagyok bugris vidéki?

Sokáig ette a méreg, de végül megnyugodott, s elhatározta, nem változtat a magatartásán, szokásain, nem akar beolvadni a szürke, sekélyes gondolkodású tömegbe. Megtartja, sőt kihangsúlyozza ezután „vidékiességét”.

Így is tett. Minden tettével, mozdulatával hangsúlyozta a kulturáltságát – beszéd modora modorosságig korrekt lett, a vendéglőben, ahova az ebédjegye szólt, úgy evett, mint a legelőkelőbb arisztokraták. Feletteseivel, munkatársaival is udvariasan és csak annyit beszélt, amennyi elkerülhetetlen volt a munkája szempontjából. Így aztán barátságokat sem kötött senkivel sokáig. Szabad idejében a városban kószált, bejárta minden zegzugát. Hol gyalog, hol valamilyen városi járművel – a saját autóját megkímélte a városi forgalom „gyötrelmeitől”. Esténként pedig színházba, vagy hangversenyekre járt. Ideje engedte.

Egyik nap, mikor éppen könnyű vacsoráját fogyasztotta, mellé ereszkedett egy kalapos ember.
– J’estét! – köszönt röviden – Engedje meg, hogy bemutatkozzam!
Árus meglepetten bólintott.
– Nedelkó vagyok a messzi délről.
– Én pedig…
– Tudom! – vágott közbe a jövevény – Tudom, maga, aki keletről jött.
– Árus! – mutatkozott be mégis.
– Nem is zavarom tovább – állt fel a hívatlan vendég -, csak annyit akartam jelezni, hogy vagyunk még páran vidékiek!
– Üljön már vissza! Hova siet?

Barátság lett belőle.

Szabad idejükben ezután együtt csavarogtak a város utcáin, bámulták a forgalmat, a hivalkodó reklámokat, az embereket és persze a nőket. Igazi mély barátság természetük különbözősége miatt nem jöhetett létre. Árus magányos lélek volt, Nedelkó nyüzsgő, izgága, könnyen barátkozó. Árus két lábbal a földön járt, csak a kézzelfogható, racionális dolgokban hitt, Nedelkó a misztikus dolgokban – számára minden jelkép, minden átvitt értelmű volt. A számmisztika képezte a kedvenc hobbiját. Azt tartotta, nem véletlen, hogy neve 7 betűből áll, és hogy nevének számértéke 4, ami arra sarkallja, hogy lazán vegye a világot, és ezzel ellensúlyozza a kozmikus késztetést a zárkózottságra. Biztosra vette, hogy a hetes szám által hordozott tulajdonságoknak köszönhetően vonzódik az elvont dolgok iránt. Ezen sokat vitatkoztak, mert Árus nem fogadott el semmilyen ködös magyarázatot.

– Pedig jobb lenne, ha figyelnél a saját nevedre. Tudod a latin mondást, hogy „nomen est omen”!
– Persze hogy tudom! De mit akarsz a nevemmel? – tört fel benne a kíváncsiság.   
– Két szám között ingadozik a nevedből kihámozható jellemed. A négyes – a betűk összege – megfontoltságodat jelzi, a hármas – neved kabbalisztikus számértéke – sikerekre vágyó titkolt, belső hajlamodat mutatja.
– Ekkora szamárságot még életemben nem hallottam! – kiáltott fel kacagva Árus.
– Csak kacagj, de én tudom, amit tudok.

Utólag már nem lehet eldönteni, hogy a számok misztikája, a véletlen, vagy Árus személyiségéből fakadó gyors reagálási készsége indította-e útjára a lavinát, de az valóban elindult.

Az irodaház boltíves kapualja alatt jól menő butik működött. Sok ember jött, ment itt – ügyfelek, munkatársak, ügyes bajos dolgaik után futkosók. Mindenki lehetséges vevőnek számított, és valóban akadt is közöttük nem egy, aki belépett a divatos, kis üzlethelyiségbe. Különösen nők. És valaki, ha már bement, legtöbbször vásárolt is. Árus bár nem tartozott a butik látogatói közzé, sokszor szívesen elnézegette a kirakat kínálatát, munkája végeztével.

Azon a bizonyos napon is, úgy délután négy körül megállt a kirakat előtt, s egy tetszetős nyári inget mustrálgatott. Ahogy ott téblábol, egyszerre kivágódik az üzletajtó, és egy hosszú hajú, szőke bombázó rohan ki rajta, és utána egy langaléta sí-maszkos férfi.
„Ezt a nőt üldözik!” – futott át az agyán, s máris kinyújtotta a lábát.

Reflex volt ez, nem tudatos cselekvés. Ha valakit üldöznek, annak segítségre van szüksége, és ha segíteni kell, akkor Árus cselekszik – hirtelen, meggondolatlanul és hatásosan. Mint most is, tudniillik a sí-maszkos végigvágódott a kapualj kövezetén és csúszott majd két métert.

A nő éppen kiért az utcára, amikor meghallotta a puffanást, hátranézett és nagyot visított, majd odarohant a földön fekvő férfihez.
– Mi történt, Bimbi? Megütötted magad? Hol fáj?

Segített neki talpra állni, tapogatta a karját, hátát, közben egyfolytában kérdezgette, mondott neki, Bimbi így, Bimbi úgy.

Árus döbbenten nézte a jelenetet. „Na, így segítsen az ember egy olyan nőn, akit üldöznek!” – dörmögte maga elé. Ebben a pillanatban a butikos is megjelent, tolvajt kiabálva az üzlet ajtajában. Az eddig üres kapualj hirtelen megtelt szenzációra éhes emberekkel. Egy termetes amazon lekapta a Bimbi fejéről a sí-maszkot, a tömeg meglepődve felhördült, de senki nem ismerte fel a fiatalembert. A nagy zűrzavarra megjelent két rendőr és velük egy időben a vagyonőr is.
– Végre megvagy te mákvirág – kattant a bilincs. – És te is szépségem! – fordított figyelmet a közeg a szőkeség felé, aki hasonló bánásmódban részesült, mint a társa.

Árus látva, hogy senki sem figyel rá, csöndesen elosont a tetthely közeléből.