Én úgy bánom, a leszáradó ágat,
a gyümölcs nélkül maradt termő büszke fákat,
a föld öléből kiforduló gyökértelen törzset,
mert rajta, zöld levél,
már soha nem nőhet.
Én úgy sajnálom a délre szálló fecskét,
ki, itt hagyja múltját és jelenét,
átrepül a messzi óceánon,
és otthontalanná válik, ott,
a távoli világon.
Én úgy irigylem a szélbe szállt imákat,
melyek meghallgatásra soha nem találtak,
apró kőként koppantak a porban,
és mégis felfénylettek,
a legmélyebb nyomorban,
álmot szórtak szerte szét az éjbe,
reményt ültettek az emberek szívébe.
