– Jöjjenek utánam! Tessék vigyázni a lépcsőn, Eszti néni! Na, ez lesz az. A legnaposabb oldala az otthonnak. Eperjesiné Ilonka, két éve a lakónk, vele lesz egy szobában. Látja, Ica néni, mondtuk, hogy nem lesz sokáig egyedül?! Bemutatom Polonkai Andrásnét, Esztikét – Eperjesiné zavartan nyújtja a kezét, Ildikó, Polonkainé lánya is bemutatkozik, megdicséri az idős nő frizuráját, aztán anyjához fordul.
– Anyuka, ha megvan minden, akkor én most megyek. Tudod a tárgyalásról nem késhetek el – az asszony nem néz rá, tekintetével a nyitott bőrönd gönceit piszkálja: a gyűrött lila bugyit, ami olyan, mint a felkoncolt testben a vérömleny. Nézi az olcsó szappant, a vékony hálóingeket, a szigorú körömkefét.
– Menj csak szívem. És vigyázz az úton!
– Jövök majd, ahogy megbeszéltük, minden hónap első szombatján. Rendben?
Anyja röviden bólint, akár egy kisgyermek. Aztán ránéz a szobatársára, aki frissnek tűnik a lilás hajával, de átüt szemén a bánat. Ő nem lesz ilyen, gondolja. Mindegy, hogy be kellett jönnie. Ő jött, nem a szomorúság. Miért is szomorkodna, hiszen most kezdődik az élet?! Most már szabad, nincsenek kötöttségek, se munka, se ház, se kert. Élet van, fölösleges tárgyak nincsenek. Kinti világ sincs, csak az itteni, itt kell legyökerezni, innen kell felszívni a tápanyagot. Itt és most van, nincs múlt, s ha nincs múlt, sóvárgás sincs.
Felszítja magában a tüzet, és arra gondol, a parazsat a másik nőre is átveti.
A napok egymáshoz tapadnak. A két gondozott között különleges kapcsolat alakul ki, hasonlít a házastársak viszonyához. Ilonka zárkózottabb. Esztike próbál ajtót nyitni ebbe a világba, de gyakran nem sikerül. Ilyenkor visszavonul, olvas vagy lemegy a társalgóba beszélgetni. Félórát marad, aztán lelkiismeretét szokatlan fájdalom marja, és visszamegy a szobába.
Ritkán kimennek, sétálnak az épület parkosított udvarán, majd leülnek a padra, beszélgetnek.
– Nincs idejük a gyerekeknek rám, jobb ez így… Nem bírtam már a kertet sem gondozni. Azt a kis időt, ami még van, kibírom itt. Nem rosszabb, mint otthon, csak… – Eperjesiné elhalkul, messzire nézve koncentrál, mintha az épület előtt feszülő aszfalton gurulna az a “csak”. Polonkainét nem zavarja, ha a szobatársa elméláz, mint egy közmunkás, aki azzal teszi változatosabbá a munkáját, hogy nem hajol le a szemétért, hanem pálcára szúrja. Esztike türelmesen vár. Arra gondol, hogy az idő itt pazarul csillog, akár a nedves homokszemcsék. Innen nem osonnak el a szavak, esetleg megsavanyodnak, mint a befőttes üvegbe dobált uborkák.
– Jó is lenne, drágám egy kis kovászos uborka! – sóhajtja. Eperjesiné felkapja a fejét, szájában nyálbuborékok pezsegnek, homályosan emlékszik, hogy mondani szeretett volna valamit, de mindegy. Itt minden mindegy. Vagy mégsem? Vannak más napok is, amikor látogatók jönnek. Jönnek? Illatoznak: tavasszal akácillatú a mosolyuk, nyáron olajos lángos-mázas az arcuk, ősszel csendesek. És decemberben? Akkor ne jöjjenek!, gondolja.
Az eső elered, Eperjesiné szemében szitál a fájdalom. Polonkainé nem tud mit mondani, a nedves kockaköveket nézi, úgy ragyognak, mint megbocsátás után a tekintet.
Eperjesiné gyakran lehangolt. Ilyenkor szótlanul ül, és bámulja az alvadt-fehérszínű faajtó akasztóján lógó rózsaszín törölközőt. Unalmas ez a lankadt harmónia, gondolja, elönti az undor, mintha a saját petyhüdt testét látná. Polonkainére néz. Az asszony keresztrejtvényt fejt.
– Hat betű, rokoni kapcsolatú kis közösség? – szemüvege az orrnyergére csúszik, szeme kíváncsi.
– Család! Ez pofonegyszerű – Polonkainé a térdére csap örömében, a négyzetbe firkantja a szót, leteszi az újságot, feláll, elhalad Eperjesiné ágya előtt, lerak egy cukorkát a kisszekrényre.
– Mézes negró. Szopogasd el. Ildikó hozta.
– Dehogy a lányod hozta, az új gondozóval vetetted. Azt hiszed, mert öreg vagyok, akkor hülye is?!
Polonkainé szájában megkásásodik a fájdalom. Ilonkában nincs érzékenység, úgy bánik az illúziókkal, mint a mészáros a frissen szúrt állattal.
– Savanyú uborka – mondja. Rácsapja az ajtót, és kiül a folyosóra. Nem megy távolabb, hallgatózik. Ha Eperjesiné megmozdul, akkor jó lesz, talán kicsoszog hozzá, mellé ül, és akkor kettejük tekintete feszül a fényes ablaküvegre.
A kereten nincs kilincs, a biztonság miatt, súgta az intézmény vezetője Ildikónak, amikor először felvezette őket ide az emeletre.
És a szellőztetés? Felügyelettel, kedveském… csakis felügyelettel, válaszolta, a szeme fénylett, mint egy mágusnak.
Ildikó fellélegzett, bementek a szobába, ahol az idősödő nő csipkedte a fokföldi ibolya fonnyadt virágait. Akkor Eperjesiné még más volt. Most aszott és pulykamérgű. De…, de még nem közönyös. Polonkainé a megállapításától bizakodó lesz. A közöny a legrosszabb, a közönytől begörcsöl az elme, aztán a test is. Abból már nem lehet kihajtogatni az embert, gondolja.
Szép az ablak így kilincs nélkül is, és a funkciójának a fele ép. Ennek is örül. Az alsó szinten rádióból zizeg valami ismerős zene, de nem jut eszébe a sláger címe. Nem töri a fejét, hallgatózik a fülével, a szívével, a torkával, minden sejtjével, hátha meghallja az ismerős mocorgást a szobából, a papucs csattogását, a torok köszörülését, a kilincs engedelmes kattanását. Vár, elszunnyad. Mikor felébred, más szögben vág be a nap, erőtlenebbül, fakóbban. Feláll, benyit a szobába. Eperjesiné üres tekintettel ül, cukorkát szopogat. Esztike szíve összeszorul, plédet terít az elbambult asszonyra, pedig ő vacog.
– Nem lehetne szürcsölés nélkül enni a levest? – Polonkainé nem válaszol, leteszi a kanalat, tör egy harapásnyi kenyeret. – Már megint megsértődsz! Értsd meg, engem idegesít, hogy nem figyelsz oda.
– Nem sértődtem meg. Elég volt ennyi. Lemegyek sétálni, kell a friss levegő.
– Menj csak, vissza se gyere! Nem tudsz alkalmazkodni, pedig én voltam itt hamarabb. Kisajátítottad a radiátort is, folyton rajta lóg a törölköződ.
– De Ilonka, drága! Hiszen mikor idejöttem, akkor megkérdeztem, hogy nem zavar-e, ha azon szárítom.
– Megkérdezted. És? Mit válaszolhattam volna? Ti újak, azt hiszitek, hogy ez egy szálloda. És azt tudod, hogy elegem van a lányodból is? Rám ne vigyorogjon, inkább arra lenne gondja, hogy hétvégenként hazavigyen téged! A nagyságos asszony csak mosolyogni tud, tenni a szépet, de hagyja, hogy szombaton is itt rohadj! – Polonkainé nem szól. Megkeresi a bőröndjét, beledobálja azt, amit éppen meglát. Nem jön vissza ebbe a szobába, inkább meghúzódik egy magatehetetlen mellett, még pelenkázza is, de ide soha nem teszi a lábát!
– Jaj, Eszti néni… nem mondtuk? Eperjesi nénit néha magára kell hagyni. Mikor ingerült, menjen ki, akkor megnyugszik. Előveszi a babáját, kicsit babusgatja, eljátszik vele. Egy órácska, és megvigasztalja magát. Bocsásson meg, elfelejtettünk szólni!
– Milyen babát?
– Egy játékbabát, olyan csecsemőbaba, mint amilyen a kislányoknak van.
– Azzal játszik? De miért? – a gondozónő közelebb lép, ruhája klórszagú. Megfogja az idős nő csuklóját, úgy suttogja. – Egy kis agylágyulás, nincs ezzel baj. Mind ilyenek leszünk – Polonkainé elhúzza a kezét, megrázza a bizalmasság, a suttogás, meg a többes szám.
Esztike hallgatózik. Csönd… Lenyomja a kilincset, bekukkant, Eperjesiné ringatja a babát, simogatja a hátát.
– Hogy hívják a kicsit?
– Évike? – bizalmatlanul fürkészi a másik nő arcát, de a mosolytól meglágyul. – Szép név igaz? Ha kisfiú lenne, Ádámnak hívnák – Esztike mosolyog, de hideg verejték ül ki a bőrére. Fáj, most igazán fáj. A hely, az öregség, az esetlenség, a bugyutaság, a kegyes önbecsapás, az elme védekezése, mind egyszerre szúr bele.
– Szép név, a legszebb. Megsimogathatom? – kérdezi. Eperjesiné tetőtől-talpig végigméri. Bizalmatlan, büszke és izgatott, mint a frissen szült nők.
– Elég tiszta a kezed? – Esztikében gennyes góc a bűntudat, érzi, hogy nem kellett volna beszállnia ebbe a játékba, de látja a nő élénkülő arcát, már csak ez számít.
– Igen, Ilonkám – mutatja a tenyerét, mintha jós elé tartaná. – Látod, tiszta, de ha gondolod, megmosom.
A víz hideg, jó, hogy a lánya babaszappant vett, az egyszerű illattól megnyugszik Eperjesiné is.
– Na gyere, most már odaadom. Ne haragudj, de nem árt az óvatosság! Tudod, itt a csecsemőosztályon bármit összeszedhet, hoznak ide mindenfajta gyereket. Látod, milyen édes?! Nagyon anyás. Igényli a dédelgetést, de nem mindig tudom. Van itt egy nő, aki megakadályoz ebben – susogja. – Esztike zavarba jön.
– Óh, igazán? Nagyon sajnálom! Netán ismerem őt? – kérdezi.
– Lehet. A szobatársam az, a Polonkainé. Előtte nem akarom. Szerinte későn szültem, meg ügyetlenül fogom Évikét. Esztike szája kiszárad, olyan lesz a torka, mintha porral hintették volna be. Enged magának egy pohár vizet, zubog benne a szánalom. Istenem! Hát ilyen is lehet az öregség, ilyen szeszélyes, ilyen kiszámíthatatlan? Egyszer ép-tudatú, vagy annak látszó, máskor meg egy képzelt vagy elmúlt világban imbolygó.
Jó a víz, most nem baj, hogy jéghideg, az sem zavarja, hogy szinte tejfehér a klórtól. Nem áttetsző itt semmi, az üledék egyik pillanatról a másikra felkavarodhat. Azt hiszi az ember, hogy örök az átláthatóság, de nem. Semmi sem örök, gondolja. Megmossa az arcát is. Már nincs kedve átvenni a játékbabát. Alkalom sincs rá. Eperjesiné kigombolja a pulóverét, kiemeli fehér emlőjét. Esztike nézi a löttyedt testrészt. A kinyomkodott tömlős sajt fóliája jut eszébe. Polonkainé a melléhez emeli a babát.
– Ez az Évikém, egyél kicsim! – boldogan néz. – Látod milyen mohó?
– Igen, látom. Mohó, és törékeny. Akár az élet, Ilonkám, pont olyan…
Egyikük sem beszél a történtekről. Eperjesiné néha zavartabb, feledékenyebb, de ez nem gyakori. Polonkainé tapintatos, ha úgy látja jónak, inkább kimegy sétálni. De benne is halványodik valami. Lánya, Ildikó ritkábban jön.
– Fáradt szegénykém, azt sem tudja, hol áll a feje – mondja Ilonkának a születésnapján. Majd felköszönt, ha erre jár.
– Akkor jár erre, ha látni akar. Minek szépíted, a te lányod sem kíváncsi rád! Nem kellünk már, elkoptunk, csak a baj van velünk – zsebtükröt vesz elő, kitépi az orrából kilógó szőrszálakat. Esztike szeme elkeskenyedik.
– Nem fáj? – kérdezi.
– Nem jobban, mint itt lenni.
– De jól bánnak velünk. Miért vagy ilyen keserű? – Ilonka földhöz vágja a tükröt. Szilánkosra törik mindkettőjükben az ábránd.
– Nem szeretnek minket, hát nem érted, hazudnak, hogy nincs idejük. Nyaralnak, ünnepelnek, és alig várják, hogy alulról szagoljuk az ibolyát. – Eszti sírni kezd, Eperjesiné indulata fortyog. – A te kölyköd sem különb az enyémnél! Nézz magadra, olyan vagy, mint egy gyerek! Sírj csak! Sírj csak magzatpózban! Érdekli ezeket? – Polonkainé teste reszket, tudja, hogy minden szó igaz, és mégis…
– Nem számít, nem azért szültük őket, hogy babusgassanak. Függetlenek, túlterheltek, mit vársz tőlük?
– Semmit. Az égvilágon semmit. És ez az, ami fáj, nem a hiányuk.
Esztike a szavak recsegését úgy érzékeli, ahogy a puhatestűek meszes vázának roppanását hallja az, aki elkerülhetetlenül a gyilkosuk lesz.
Az estét várja, az izmok ernyedését, az elme tompulását, a fátyolszerű álmokat, s talán azt sem bánná, ha ez az éjszaka lenne az utolsó.
Hajnali ötkor ébred. A csönd katlan, ha belezuhan, a közönyben porlad el. Nem lehet! – erre gondol. Valami kell, mindegy mi, valamiben meg kell kapaszkodni, valaminek örömet kell adnia, mert ha nem, akkor kihuny benne az élet.
Eperjesiné felé pillant. Az asszony tátott szájjal alszik, légvételkor sípol az orra, jobb karja lelóg az ágyról. Az arca nyugodt, mintha ismerné a titkot. Milyen titkot? Milyen titok lehet egy első emeleti szobában, itt a bentlakásos otthonban? És van-e titok a falakon kívül? Kinyitná az ablakot, kinézne, de nincsenek kilincsek. Lemenne, de most azt sem kívánja. Ez kevés. Valami közelebbi és tapintható öröm kell. Az öröm a titok. Ezt keressük mind. Esztike szeme szénfekete lesz, eszébe jut Eperjesiné babája. Tudja, hogy hol tartja.
Odamegy, nyikorog a szekrény ajtaja, Eperjesiné felébred, látja, de nem szól.
A baba végtagjai lógnak, ahogy az ágyhoz siet vele. Leül, nem mozdul. Viszolyog a helyzettől, eszébe jut Ilonka pulóveréből kiemelt szikkadt melle. Reszket, mintha az első tudatmódosító szert venné a markába. Aztán dönt, szorítja a babát. Ildikóra gondol, de az nem jó, az fáj. Évike… igen, Évike lesz a neve. Ringatja magát előre-hátra. Csicsíja, babája! Nincs itthon a mamája… Elment…, itt hagyott. Jól van! Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg! Nem vagy egyedül…
Legutóbbi módosítás: 2023.06.06. @ 18:25 :: Bereczki Gizella - Libra