Történetünk főszereplője – az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Bélának – imádta a nőket. Nem is imádta, egyszerűen megveszett értük! Úgy volt vele, mint a mesebeli Gombóc Artúr a csokoládéval. Az egyiket ezért szerette, a másikat meg azért.
Volt is neki mindenféle barátnője szép számmal, talán össze sem tudta volna számolni, ha megfeszül akkor sem.
Szóval Béla szerette a nőket, és a nők is szerették őt, ami nem meglepő, mert magas volt, és arányos testfelépítésű. Nem az a kifejezetten jóképű típus, de markáns arcával, barna hullámos fürtjeivel és udvarias modorával minden nő szívét megdobogtatta. A negyvenes évei közepén járt, és az a fajta volt, akinek jól áll az őszes halánték vagy a pár napos borosta. Korán elhunyt szülei révén tekintélyes vagyont örökölt, de egyébként is jól keresett, nem voltak anyagi problémái.
Béla rajongása a gyengébbik nem iránt oda vezetett, hogy soha nem nősült meg. Miért tette volna? Alkalmi barátnői nem tartottak sokáig, egy nővel maximum kétszer-háromszor feküdt le, aztán kedvesen leépítette őket. Ha már megvolt, jöhetett a következő. Nem akart se gyereket, se bonyodalmat. Boldog volt így és elégedett.
Aztán egy szép nap új kolleganő érkezett a céghez. Pár irodával arrébb dolgozott, és a közös fénymásolónál összefutva valahogy beszédbe elegyedtek. Ártatlan „small talk” volt, valami aktuális banalitásról, olyan, amiben egyik fél sem akar semmit a másiktól, és mégis, ahogy Béla a nő csillogó szemébe nézett, teljesen elveszett. Egy egész világot látott ebben a gyönyörű szempárban. Nem jött rá egyből, mi történt vele, azt hitte csak őrülten megkívánta, de valami borzalmas sejtés mégis ott bujkált az elméje mélyén. Mint a vad, amikor megérzi a veszélyt. A nő kedves mosolya a végzetet jelentette számára. Hónapoknak kellett eltelnie, amíg rájött, hogy szerelmes lett. Próbált minél többet találkozni vele. Beszélgetés közben elmerült a tekintetében, míg szerelemhormonjai vadul vágtáztak.
Bánfalvy Júlia – mert így hívták az új kolleginát – mindig kedves volt vele, de tartózkodó, amivel Bélát az őrületbe kergette. Soha nem kezdeményezett, és szisztematikusan visszautasította a férfi minden próbálkozását. Nem lehet, hogy nem érzi, ami köztünk van – gondolta feldúltan. Meg kell Őt szereznem bármi áron!
Hősünk, már nem keresett új kapcsolatokat, sőt a régieket is teljesen leépítette. Az eddig derűs és jókedélyű férfi megváltozott. Mogorva lett és elutasító. Vagy Ő lesz, vagy senki! – határozta el. A kihívás, a vadászat izgalma néha még aludni sem hagyta. Érezte, hogy elvesztette a józan eszét. Állandóan a nőre gondolt, és mániákusan kereste az alkalmat, hogy találkozzanak.
Olyankor mindig kedves és előzékeny volt, mosolyogva hallgatta a nő csacska történeteit, aki szerencsére imádott beszélni, de egy ponton nem jutottak túl, Júlia jéghideg maradt, nem reagált az apró jelekre, szerelmes próbálkozásokra.
Bélánk ekkor taktikát váltott. Megpróbálta a nőt elbűvölni az intellektusával, és a munkahelyi sikereivel, hogy a nő lássa, nem egy akárki, üresfejű macsóval hozta össze a sors. Szerelme tárgyát szemlátomást mélyen untatták ezek a magasröptű, önfényező monológok, és továbbra sem mutatott érdeklődést. Ezután is csak barátként kezelte hősünket, aki ettől lelkibeteg lett, és tíz kilót fogyott. Akkor is az enyém leszel! Ez már háború, és én még soha, de soha nem vesztettem háborút – komorult el markáns arca. A pénzre majd te is bukni fogsz, s ha ez az ára, hát ez az ára!
Bélát nem érdekelték a ruhák vagy a divat. Mindenből a kényelmeset és a sportosat szerette, de a lány miatt új, trendi cuccokat vásárolt. Megtehette, hisz volt pénze bőven. Az autóját is lecserélte egy sokkal menőbbre! Elégedetten szemlélte a garázsban álló tűzpiros járgányt. Ebben aztán van puncimágnes! Még konditerembe, és szoláriumba is elkezdett járni a lány miatt.
Aztán ahogy kell, megint jött a nagy pofára esés. Júlia nem akarta, hogy hazavigye. Nem ájult el sem a felpumpált bicepszétől, sem a kockahasától, de még az arany fukszoktól vagy a TAG Heuer karórájától sem. Bolond teljesen ez a csaj – gondolta Béla és kikészült. Még sírt is titokban. A vereség keserű ízét állandóan ott érezte a torkában. A csaj teljesen hülyét csinált belőle! Belőle, akinek már több száz barátnője volt!
Újra stratégiát váltott. Ebbe nem lehet belenyugodni! Most úgy tett, mintha már egyáltalán nem érdekelné a lány. Ha néha találkoztak, csak flegmán, foghegyről beszélt vele, mintha teljesen közömbös lenne, bár belül a szíve majd megszakadt.
Ez volt az utolsó, a titkos fegyver. Ez a taktika eddig még a legmakacsabb eseteknél is bevált…
Telt-múlt az idő, de Júliát nem viselte meg a Bélánk viselkedésében bekövetkezett drámai változás. Továbbra is kedves volt vele, de ugyanúgy megtartotta a három lépés távolságot. Nem jött be ez sem. Élete szerelme kiütéssel győzött, és Béla – életében először – kudarcot vallott.
Bánatában inni kezdett, majd válogatás nélkül fogyasztotta újra a nőket. Kutyaharapást szőrivel, tartja a népi mondás, és ő ezt rendesen meg is fogadta. Így is hosszú hónapoknak kellett eltelnie, amíg el tudta felejteni a nőt.
A sors különös fintora, hogy Júlia mégiscsak az övé lett. Évekkel később, egy házibulin futottak össze. Akkor már rég nem egy munkahelyen dolgoztak, és Bélának semmit sem jelentett a nő. Hősünk gyorsan berúgott, és elérte az alkoholmámornak azt a szintjét, ahol az ember már gátlástalanul kimondja, ami az eszébe jut.
Júlia még most is dögös volt és Bélában felsejlett valami régi fájdalmas vágyakozás. A kapatos táncolókat kicselezve, a bőr díványhoz ment, ahol a lány beszélgetett egy barátnőjével.
Béla megállt előttük, próbált nem dülöngélni.
– Jó vagy, Anya… – kezdte magabiztosan, majd kinyújtotta a nő felé a kezét.
A nő kérdőn nézett rá, azzal a szokásos kis félmosollyal.
– Akko’ jössz? – kérdezte kicsit erőszakosabban Béla, mivel fogytán volt a türelme.
– Végül is miért ne? – vonta meg a vállát Júlia, és hagyta, hogy Béla talpra rántsa, aztán vidáman nevetgélve eltűntek az egyik félreeső szobában.
Fél óra múlva Béla már a konyhában volt, éppen egy friss Heinekent próbált előbányászni a frigóból, mikor a Ragyás Anti cinkosan rámosolyogva megkérdezte.
– Na, megvolt a Julcsi? És milyen?
– Meg, de nem egy nagy szám… – mondta akadozó nyelvvel Béla. – Rám mászott, hát be kellett rúgnom a gólt. Tudod, hogy van ez…
