Sándri néni a konyhában tett-vett, készítette össze az ebédnek valót. Egyedül élt, leánya, Ella néha meglátogatta, néha családostól, máskor csak úgy magára. Három gyermeke volt, két leányka, s egy fiú. Férje mozdonyvezető. Szolidan éltek, de nem szűkölködtek.
Sándri néni most nem várta őket, az ételt magának készítette. Minden nap frisset főzött, mondván, amíg meg tudom főzni, nem szorulok senki kénye-kedvére. Ma Ella kedvencét készítette, rakott kelbimbót darált hússal. Hátha váratlanul betoppan – reménykedett most is, mint mindig. Betette a lerbe az összerakott ételt és nekifogott a levesnek. Egy egyszerű zöldséglevest gondolt grízgaluskával. E jó lesz – számítgatta a lehetőségeket -, ha eljönnek, a grízgaluskát percek alatt elkészíthetem.
Éppen vette le a tűzről a levest, mikor betoppant Józsi a legnagyobb unokája. Nemrég nősült, varrónő a felesége.
– Csókolom, mama! – cuppantott csókot a homlokára.
– Mi kéne, te pernahajder? – kérdezte szigorúan Sándri mama, de szeretet volt hangjában.
– Milyen finomságok készülnek itt a vegykonyhában?
– Anyád kedvence.
– Hurrá!
– Gyere, segíts megteríteni a verandán.
Józsi serényen térült-fordult, leporolta a székeket, letörölte az asztalt, viaszosvászonterítőt hozott ki a házból, tányért, evőeszközt. Igazi hasznos segítsége a mamának!
Az ebéd jól sikerült mindkettejük örömére – Józsinak, mert telerakta a pocakját, Sándri mamának, mert látta, mennyire ízlik a főztje.
– Mondd, mivel foglalkozol most, Józsikám? Hol dolgozol és mit?
A Józsi gyerek erre elmondta, hogy éppen nincs munkája, de két helyre is hívták: építkezéshez kőművesnek és pizzafutárnak a pizzásokhoz. A kőműves nehéz munka és kicsi bér, de a másik, a pizzafutár, az tetszene neki. Előadta, kissé zavarosan, hogy ott az a gond, hogy a motorért, amivel kihordják a rendelést, bizonyos összeget, mint biztosítékot, le kell tenni.
– Nem tudom, honnan vegyek ennyi pénzt, pedig milyen jó lenne! Lina elég keveset keres a varrodában és különben is babát vár.
– Miért nem kérsz a banktól személyi kölcsönt?
– Nem adnak, mert nincs munkám. Ha lenne munkám, nem kellene kérnem. Tisztára 22-es csapdája![1] Azért kérek pénzt, mert nincs munkám, ha van munkám kapok pénzt, nem kell mást tennem, csak álljak munkába, de addig nem kapok munkát, ameddig le nem perkálom a zsozsót.
– Ne dühöngj már! Kitalálunk valamit.
Nem sokat teketóriázott, hanem bement a szobába és a kasztenfiából kivette a bukszát és kiszámolt az asztalra Józsinak egy csinos összeget.
– Anyád pótolja ki és úgy meglesz a kaució!
Józsi hálásan megölelgette a mamát, kicsit még időzött, lófrált ide-oda a házban, a kertben, aztán búcsúzott.
Csak sikerüljön ennek a gyereknek bekerülni egy jó helyre! – sóhajtotta Sándri mama, miután kikísérte a kapuig. – Eddig nem sok minden sikerült neki, kicsit mintha léha, nemtörődöm lenne a lelkem.
Pár nap múlva a lelkészi hivataltól nyitotta rá az ajtót Helénke, a hivatalsegéd. Azért jött, hogy beszedje az esedékes egyházadót. Sándri néni behívta, leültette, s mondta, hogy máris hozza a pénzt.
– Úristen! – kiáltotta Sándri néni és lerogyott egy székre és döbbenten bámulta az üres pénztárcáját.
Helénke odafutott hozzá.
– Mi a baj? Hozzak egy pohár vizet?
– Köszönöm, drágám! Mindjárt jobban leszek, csak megszédültem kicsit.
A vizet megitta, s még üldögélt valamennyit, aztán szólt, hogy nyugdíjkor majd beviszi pénzt. Helénke fejcsóválva távozott.
Napokig rágódott a lopáson. Csak Józsi tehette, más nem járt a házban. Végül úgy határozott, hogy beszél a fejével.
Esküdözött Józsi égre-földre, hogy nem ő lopta el.
– Nem venném a lelkemre, hogy meglopjam Sándri mamát!
– Jól van! Ne esküdözz itt nekem! Inkább ülj le, ide az asztalhoz, sütök egy kis szalonnás rántottát és van friss tej, reggeli fejés.
Nagy hazug ez az én unokám! – dörmögte magában, miután Józsi elment. – De nem viszi el szárazon, megtáncoltatom én úgy istenigazából – fogadkozott.
Körbe járta a szomszédokat, s elbeszélgetett velük, hogy bizony nem sokan nyitják rá az ajtót; az utóbbi időben is, ugyebár a Józsi gyereken kívül más nem lépte át a küszöbét. Miután így felkészítette a szomszédságot, feljelentést tett a rendőrségen „ismeretlen tettes ellen”.
A rendőrség a maga módján kezébe vette az ügyet. Kiszálltak a helyszínre, meghallgatták Sándri néni panaszát, szemrevételezték a fiókos szekrényt, az üres pénztárcát és kikérdezték a szomszédokat. Aztán elvonultak. Másnap kihallgatásra hívták Józsit, aki ott is váltig tagadott, de ellentmondásba keveredett saját magával. Előbb azt állította, hogy nem járt Sándri néni felé, aztán eszébe jutott, hogy ott ebédelt, de semmit sem tud a pénzről.
A panaszos mást mondott.
– Már elmondtam maguknak, – kezdte, mikor már harmadjára kérdezték, hogy mi történt, s hogyan -, de elismétlem. Amikor itt volt az unokám még megvolt a pénz, amikor három nap múlva eljött Helénke a lelkészi hivatalból, tudják, a hivatalsegéd, már nem volt meg. Nem tudtam kifizetni az egyházadót. Így volt!
Úgy tűnt, a nyomozás megrekedt, mert Józsi makacsul tagadott és nem voltak, csak közvetett bizonyítékok ellene, mint a szomszédok szava, hogy rajta kívül más nem járt a háznak még csak a közelében sem. Igaz, a vallomások nagyjából összecsengtek, de azt senki sem állította, hogy látta volna, amint a Józsi gyerek elemeli a pénzt. Úgy határoztak, hogy hazugság vizsgálatnak vetik alá a delikvenst.
Na, ezzel véget is ért az egész akció!
Mikor Sándri néni meghallotta, hogy mit terveznek, visszavonta feljelentést.
– Nem ér nekem annyit az a pénz, hogy az unokámat bántsák, megalázzák! – válaszolta a miért? kérdésemre.
[1] hivatkozás Joseph Heller A 22-es csapdája című szatirikus regényére.
Legutóbbi módosítás: 2023.08.05. @ 16:35 :: dr Bige Szabolcs-
