Beleszerettem a fényképezésbe – a téma kiválasztásától a laboratóriumi munkáig. Amikor a sötétkamrában előjön a kép az előhívó oldatban, az valami csodálatos! Megkeresni, megtalálni a témát, megtervezni, keretbe foglalni, kivárni a megfelelő fényeket, beállítani a legjobb szöget és exponálni. Itt ügyelni a technikára – a lencsenyílásra, zársebességre. Mikor mindez rendben megvan következik a sötétkamra a maga csodájával.
Mindent fényképeztem, ami elém került. Tájat, házat, embert, állatot. Legszívesebben embert. Ahogyan a rajzban a portrét kedveltem, úgy a fényképészetben is. Arcot, emberi arcot fényképezni hitelesen éppen olyan művészi teljesítmény, mint festeni, rajzolni. Mennyi titkot rejt az emberi arc! Ezt megfejteni és megmutatni izgalmas művészi feladat.
Sok kísérletezés után sikerült megközelítőleg elfogadható portrékat készítenem a közelemben élőkről. A legtöbbet Dalmáról, a kedvesről, aki szívesen állt modellt. Még Beáról, a színinövendékről készült is néhány, akivel fennmaradt a barátság.
– Ha híres leszek, sokat érnek majd ezek a képek!
– Akkor vigyázok rájuk!
Tréfálkoztunk, de mégis komolyan hittük, hogy Bea még híres színésznő lesz. Meg volt hozzá a tehetsége és az ambíciója is. (Évekig nem hallottam felőle, mikor egy bulvárlap címlapjáról köszönt vissza rám, Hollywoodból látogatott haza…)
Közben arra is időt szakítottam, hogy heti egy nap – egy délután – az Állatorvosi Egyetemen rajzolgassak, Tóni bácsi keze alatt, mint olyan önkéntes gyakornok. Pénteken voltak ezek a napok, mert minden más délután műhelygyakorlatot tartottunk. Szombaton egész nap. Ez azért volt így jó, mert aki a szombatot ünnepelte, nem kellett előadásra menjen, s a gyakorlatról hiányozni nem okozott gondot, mert a rajzokat máskor is pótolhatta. Szorgalmasan rajzoltam a preparátumokat, a tanulmányozásra előállított állatokat egészben és részletekben. Arra törekedtem minden áron, hogy térben helyezzem el, amt lerajzolok.
– Ez olyan mintha dombormű lenne! – kiáltott fel egyik társam, amikor meglátta egy sikeresebb próbálkozásomat.
Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna! Bár bevallom férfiasan, hogy csak alig néhány alkalommal sikerül elkapni a megfelelő perspektívát.
Megpróbálkoztam a fényképezéssel is – nem arattam sikert. Hiányzott a technika, ugyanis a közeli képek mind életlenek lettek, s ha nagyobb távolságról fényképeztem kicsi lett a téma és nagyításkor a szemcsék miatt lett használhatatlan.
Élményekkel, tapasztalatokkal tele évet zártunk, s eljött a megmérettetés ideje. A tanév végén minden előadott tárgyból le kollokváltam, közepes sikerrel. Dalma, a kedves szintén. Az igazi siker azonban az volt, hogy a diákok műveiből kiállítást szerveztek, s tőlem elfogadták a „vegyes” kollekciómat. Ez egy grafitban rajzolt férfi arcmás volt és mellette három portréfénykép ugyan arról a személyről. Ugyan az a beállítás, de mindegyik más-más arckifejezés: egyik vidám, másik, szomorú, a harmadik dühös és a grafika közömbös. A modell nem más volt, mint Bea kollégája, Oszkár. Nagyszerűen oldotta meg a feladatott, nem grimaszolt, nem változtatta meg durván a vonásait, hanem finom rezdülésekkel, árnyalatnyi apró változásokkal alakította ki a hangulatot, melyet a fények megfelelő beállítása tett hangsúlyossá.
A fények, a fényképész eszközei, mint a grafikusnak a szénrúd vagy a festőnek az ecset – csúcsfény és derítés, lapos fények, oldal-, felső-, alsó fények… Fények nélkül nincsenek árnyékok és árnyékok nélkül nincs karakter. A fény kiemelheti a témát, de a fény meg is ölheti, mert kiégeti. Kiég, mint a túlterhel művész…
Legutóbbi módosítás: 2023.10.21. @ 16:07 :: dr Bige Szabolcs-
