Összefogott az ébrenlét és az álom,
rám feszültek eltántoríthatatlanul,
a Nap mögül kellene kiabálnom,
de hangom a mély semmibe hull.
Magához ölelt a lélegző világ,
csörgedező szavak mélye fekete,
a vad rengetegből néhány fát kivág,
a tömör idő lélekszerkezete.
A múlt árnya, mint megannyi furcsa rög,
fáradtan habzó utam elé tolult,
s e torzókat formáló kötésszög,
vénült folyóm álmos medrébe fúlt.
Legutóbbi módosítás: 2023.10.11. @ 19:08 :: Serfőző Attila