(Ez a visszaemlékezés egy korábbi – feltehetőleg a naplómból – elveszett írás pótlása, aktualizálva)
Anyám holnap lenne száztizenkét éves, éppen halottak napján. Mindig félt is a haláltól.
De ki nem? Ő neki azonban elegendő volt, ha a házunk előtt a kegyelet lassú méltóságával elvonult egy gyászmenet, elég volt egyetlen fekete kendős, szomorú arc ahhoz, hogy félsze fellobbanjon.
Ugyanakkor olyan önfeledten kacagó embert keveset láttam, mint amilyen ő volt. Ebben a tekintetben (is) rendkívül kreativitást tanúsított: maga teremtett helyzetkomikumokat talált ki, apró, finom tréfákat, hogy környezetét és magát megnevettesse.
Egyszerre – minden átmenet nélkül – hozzám fordulva, bizonyosságot sugallva megkérdezte:
„Te vagy, ugye, Kaszabubu?!”
Persze, válaszoltam, és kacagtunk, kacagtunk…
Mesélte pl., hogy kerülgeti a szövetkezet egyik boltjában egy pernyési (régen a nagyváradi káptalan ötezer holdas birtokának lakott tanyaközpontja volt) ember, akit egyáltalán nem tudott komolyan venni, aki nem érdekelte.
Ellenben remek utánozó készséggel írta le viselkedését, még a mimikáját is, hogyan áll mókás bajsza felett az orra, a plafont „kémlelve”.
Anyám a pénztárban ült, én meg több ízben ott ténferegtem a „kalitkája” körül. Egyik alkalommal belépett az „imádó”, akit én az anyám leírása alapján azonmód felismertem, és elemi erővel pukkadt ki belőlem a jóízű, ugyanakkor kétségtelenül illetlen kacagás, amivel az arcomon kirohantam az üzletből, és a kirakat előtt tapogattam görcsökben rángatódzó hasamat.
Szemben volt a posta épülete, ahonnan bámuló szemek kémlelték, miféle nyavalya töri ezt a gyereket.
Jó anyám eredetileg csak hat elemit végzett Koczóh tanító úr előtt, és a legjobb tanuló ő volt.
Akkoriban az eminens nebuló ült az első helyen. Ő mégis csak a második lehetett, mert ez a kiváló ember és pedagógus minden, a tanítással, az eredmények elismerésével kapcsolatos alapvetését, elvét felülírta anyagi érdeke, és Kiss Gizellát ültette az első helyre, aki a mellett, hogy nagyon szép, egy nagygazda tetemes hozományának várományosa is volt, akit a rektor úr később nejéül is választott.
Nos, ezen soha nem nevetett, de kora ifjúságában felfogta, mik az élet realitásai.
Később, az „átkosban” pótlólag megszerezte a nyolc elemis végzettséget, és valamiféle tanfolyamon anyagkönyvelő lett.
Az én szülőm szinte megszállottan olvasott. Mindent. Már öregségemben, falum elszármazottainak találkozóján mondta az akkori, aktív könyvtáros: „a maga édesanyja már az egész könyvtárat kiolvasta”.
Feleslegesen félt a haláltól, mert az álmában érte, nyolcvankilencedik életévében. Mondják, a jó emberek így halnak meg.
Legutóbbi módosítás: 2023.11.06. @ 16:38 :: Bereczki Gizella - Libra