Régebben én is olyan voltam, mint ti – vagyis ember. Sőt némelyek művésznek tartottak. Hangszerem a hegedű volt, amin már hatéves korom óta szorgalmasan gyakoroltam.
A hosszú évek alatt, technikailag meglehetősen magas szintet értem el a hegedűjátékban. Legalábbis a kritikusaim ezt írták rólam, és a koncerttermeket is mindig megtöltöttem.
Mindenfelé megfordultam a világban: Európa országaiban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Oroszországban, Japánban – csak hogy a legfontosabbakat említsem – és hegedűjátékomat mindenhol frenetikus siker fogadta.
Siker, pénz és csillogás jellemezte az életemet. Bár, ha ez nem lett volna, én akkor is szorgalmasan gyakorlok tovább. Egyszerűen szerettem hegedülni és kész, azt hiszem ez volt a kulcsa az egésznek.
Minden irtózatosan nehéz darab Bachtól Paganiniig egy újabb kihívást jelentett számomra, akár egy hegymászónak az ismeretlen sziklaorom, amit meg kell mászni, be kell venni, meg kell hódítani.
Szívós voltam és kitartó, addig nem nyugodtam, amíg ki nem gyakoroltam a legnehezebb tételt is. Ha egy hónapig napi nyolc órámba telt, az se számított!
A végén már úgy éreztem, hogy a hegedűm és én egyek vagyunk. Lelkem rezdülései spontán jutottak át a hallgatóságomhoz. Egy ősi nyelven kommunikáltunk, a szépség és az érzések nyelvén.
Imádtam a hangszereimet, volt is belőlük jó pár, de a kedvencem egy vörösesbarna Guarneri’ del Gesù’ volt.
Habár már hosszú évek óta használtam, még mindig fedeztem fel újabbnál újabb színeket és árnyalatokat a hangjában. Annak a csodás hegedűnek tényleg lelke volt, és a kezemben földöntúli hangon énekelt.
Egyedül, magányosan éltem, családra már nem maradt időm a temérdek gyakorlás és utazás miatt.
Tudtam jól, hogy valamit valamiért, legalább nem tettem senkinek tönkre az életét.
Mire megöregedtem már megbántam, szerettem volna, ha unokák ugrándoznak körülöttem, de nem volt velem senki. Senki, csak a hegedűim. Szomorúan néztek. Már túl késő volt. Így hát elszántan tovább gyakoroltam hihetetlen szintre fejlesztve a technikámat.
Szép kort értem meg. Aztán amikor elkövetkezett a vég, könnyen és fájdalommentesen haltam meg, azt mondják a szívem vitt el. Fényes temetésemen rengeteg ember gyászolt.
A végrendeletemben azt kértem, hogy hamvaimat azokban a havasokban szórják szét, ahová rendszeresen kirándultam a tiszta levegő és a megkapó látvány miatt, ott, ahol azok a délceg fenyők nőnek, amikből a hegedűket készítik.
A fák idővel felszívták a hamvaimat, és eggyé váltam velük.
Később a fákat kivágták és ügyes mesterek valóban prémium kategóriás hangszereket készítettek belőlük.
Ma egy barna mesterhegedűben élek tovább. Éppen egy fiatal kislány játszik rajtam, éppoly komolyan és elhivatottan, ahogy annak idején én is tettem.
Koncentrál, felemeli a vonót, nagy fekete szeme kitágul, elhomályosul, orrcimpái megremegnek és én tiszta szívből dalolni kezdek, mindannyiunk boldogságára.
