Romos házak tétova álmában,
penész hallgat, s a pusztuló mély,
kussol a fény belül öntudatlan,
sepri az utcát a hársfalevél.
Fojtó bűz topog az ablakszárnyon,
öntöttvas kályhában kőszén feszeng,
kihalt minden ezen a világon,
egy kopott gitár szakadt húrja zeng.
Kéménylyukban bolyong a gondolat,
mely köré mázsás lélegzet omol,
ízekre tép egy pillantás alatt,
a kiszáradt fűz altatót dúdol.
A vándor zsákját lerakja halkan,
kőkereszt árnyéka elé borul,
átjárja e gallyak szőtte dallam,
vérző teste a végtelenbe fúl.
Sűrű utak százain ácsorog,
ráncolt esőfelhők között kószál,
a mindenség ajtaján bekopog,
morzsát gyűjt az Isten asztalánál.
