Az „Egy furcsa játékról” című írásomban már említettem, hogy Sergio Gaut Vel Hartman argentin íróval közösen írtunk novellákat. Mindezt úgy, hogy ő nem tud magyarul, én pedig nem beszélek spanyolul. Barátom újabb kihívás elé állított. Küldött egy bekezdésnyi szöveget (persze spanyolul), hogy azt egyben, változtatás nélkül építsem be egy rövidke novellába. És ha kész lesz, akkor majd elárulja, hogy ki a szerzőtárs.
Jó! Néhány kifejezés már első olvasásra sok mindent elárult. Én mégis úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad sci-fi novella lesz.
Szóval, a társszerzőm Dosztojevszkij volt. Igen! Az a Dosztojevszkij. Titkon remélem, hogy neki is tetszik!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij & Bojtor Iván
FÉLÓRA NOSZTALGIA
Mehetett volna transzporterrel is, de annak a lehetősége, hogy megint szétszakad sok-sokmilliárdnyi részecskére, és csak egy idő után kapja vissza a testét, megrémítette. Ott állt anyaszült meztelenül a „liftben”, azon az alig egy méter átmérőjű fémkorongon, ami lassan vánszorgott vele vissza a múltba. Az öltözékét és a felszerelését már előre küldte. Nem mert ruhában menni, mert tudta jól, hogy történtek már balesetek. Látta azokat a fényképeket… Milyen nevetséges lenne, ha megérkezésekor egy nadrágszár lógna ki a melléből, vagy egy póló a szájából, hát, még ha egy alsónadrág a szeméből.
Csak állt ott azon a lemezdarabon a nagy semmi közepén. Néha a körülötte gomolygó ködben fel-felvillan egy-egy dátum, az ellenőrzőpontok küldték az üzenetet a központnak. Még az út felén sem járt, de már zsibbadt a lába, fázott a talpa. „Mikor érek már oda?”
Jól ismerte azt a helyet, ahova készült.
Most végre szabadságra engedték. Előtte két évet töltött egy űrállomáson, és elege lett az acélfalakból, a műszerekből, a szabályozott álmokból. Irtózott attól, hogy szabadsága alatt megint egy virtuális valóságba merüljön alá.
Valami történt, megváltozott benne, és most már szomjúhozta az emberek társaságát. Annyira kimerítette az állandó töprengésben és sötét készülődésben töltött hónap, hogy mindenáron más levegőt akart szívni, ha csak egy percig is. Nem bánta a mocskos környezetet, örült, hogy ott ülhet a csapszékben. A kocsmáros legtöbbször egy másik helyiségben tartózkodott, de sokszor benézett az ivóba. Lépcsőn jött le valahonnan. Legelőször fényes csizmája jelent meg, a két nagy, vörös csizmakarimával. Kurta ujjasban volt, és szörnyen zsíros, fekete atlaszmellényben, nyakkendő nélkül; arca úgy fénylett, mint a vastagon beolajozott lakat. A söntésasztalnál egy tizennégy esztendős fiúcska állt, és volt ott egy még fiatalabb is, az szolgálta ki a vendégeket. Szeletelt uborka, fekete kétszersült, apró darabokra vagdalt hal állt az asztalon, minden nagyon rossz szagú. Szinte elviselhetetlenül fojtogatott a levegő, és annyira át volt itatva szesz szaggal, hogy már az illatoktól is be lehetett rúgni öt perc alatt.
Amikor meztelenül megjelent a kocsma közepén, a tulajdonos nevetve egy asztalra mutatott, ahol az előreküldött ruhái hevertek.
– Járt már itt? – kérdezte.
– Ó, már sokszor – felelte miközben magára kapkodta az öltözékét.
Csak egy pohár vodkát rendelt. Az uborkát nem szerette, a fekete kenyértől pedig viszolygott: „Ki tudja, miből sütötték”.
A tulajdonos saját maga vitte ki neki az italt, és mellé telepedett.
– Mikor járt itt?
– Régen, nagyon régen. Ismertem az apját, meg a nagyapját is. Már magát is láttam, de nem emlékezhet rám, mert még kicsi volt. Az édesanyja pedig… Gyönyörű nő volt.
Még sok mindenről beszélgettek. De nem árult el neki semmit arról, amit tudott róla. Sem azt, hogy ő valójában nem az apja fia, és azt sem, hogy rövidesen – nem tudta pontosan, hogy mikor – egy részeg baltával szétcsapja majd a fejét.
Amikor visszaért az űrállomásra, nem volt biztos abban, hogy jól döntött. Csak járkált fel és alá.
Egy kis idő multán, levetkőzött, és ruháját, amibe beivódott a kocsma szaga, egykedvűen beledobta a megsemmisítőbe.
