Oly hosszú ideje kínozta már ez a végtelen nihil, ez a sótlan és sivár kietlen válság, hogy a végén már nem is tudta… de végül is mindegy volt.
Aztán végre eljött a várva várt nagy nap. Az ihletettség napja. A felragyogó hajnal földöntúli fénye, mennyei szökőkútként aranyozta be hősies lelkét.
Minden dolog a létezés folytonos viharában kristálytiszta értelmet nyert.
A kertben a kedvenc százszorszépek ezer színben pompáztak, a tarka madarak az ágakon csak neki trilláztak és a vad fémszínű bogarak örömtáncot lejtettek az ősi fák tövében, miközben a szilaj szürke fellegek alatt a vad északi szélhordák kegyetlen ádáz csatát vívtak.
Lovak patája dübörgött, ágyúk morogtak. Haldoklók végső sóhajától reszketett a lég.
A vérszínű bor és a mézsör sosem folyt még ily édesen, a rózsák sosem illatoztak így. A hárfák földöntúli dallamokat álmodtak, és a lila gyertyák opálos remegő fényében az igaz szerelem talán még sosem volt ennyire bús, forró és reménytelen.
– Meghalni volna jó, s csak álmodni örökkön-örökké! – sóhajtott fel a férfi.
Bódult volt ettől a hatalmas érzelmi vihartól. Csengett-bongott zengett és zsongott – alig bírta szuflával.
– Mégis, Ó Édes Hazám, kit hőn szeretek… és akit tőled… oly messze vetett ama bús sötét és kegyetlen…
– Tamás!
– … ama bús sötét és kegyetlen…
– Tamás, nem jössz vacsorázni? – akasztotta meg a gondolatok száguldó sodrát egy kedves női hang.
A férfi az órájára pillantott.
– Te jó ég, hogy elszaladt az idő! Azonnal megyek Drágám, csak még ezt az utolsó sort befejezem – válaszolta.
Rendesen elfáradt. Büszkén futotta át az előtte fekvő, kusza ákombákomokkal telerótt füzetlapot.
Ma végre új vers született. A válság véget ért. Szája mosolyra húzódott. Az élet apró örömei – gondolta.
