A levél útja
A levél, igen. Már nem lehetett tovább halasztani a dolgot. Kél atya úgy gondolta, a gyermek talán nem is fogja túlélni az első hónapokat. Minek akkor feleslegesen felizgatni a grófot, és ezzel költségbe verni a plébániát vagy a Rendet a levél eljuttatásával.
Kél atya magához hívatta hát az új novíciust, és miután a megírt levélre pecsétet nyomott, a kezébe adta.
– Holnap reggel elmégy a városba. Horatius atyától kérsz hozzá útravalót, és elviszed ezt a levelet Vertesy grófnak. Nem adod oda senki másnak, csak neki, értetted? –nézett rá komolyan.
Az atya szobájában voltak. Nem volt más odabent, mint egy kis szekrényke, egy láda, és az ablaknyílástól jobbra lévő szépen vetett ágy. A falon a keresztre feszített Krisztus faragványa vigyázta az atya lépéseit. Az asztalon még ott volt a toll a tartóban, a tinta még nyitva.
A kis novícius bólintott. Igen fiatalka volt még, a szakálla sem pelyhedzett.
– Melyik lovat vihetem? – kérdezte mielőtt elindult volna.
– A szürkét – nézett rá Kél atya elgondolkodva. – Azt hiszem, bírni fogja az utat. Ha nagyon elfáradnál, nem kell azonnal visszaindulnod. Ha a gróf úr nem is ad majd szállást, az ottani plébánián találsz egy éjjelre fekhelyet. Egyéb iránt igyekezzél, mert az út több napi járóföld, és bár a szürke gyors lábú paripa, nem tudunk több dukátot adni, mint amennyi négy napra elegendő lenne. Megértetted?
A fiú újra bólintott, a falra akasztott faragvány felé fordulva keresztet vetett, majd indult is a szállására, hogy csekély holmiját összeszedje.
Horatius atya nem faggatózott különösebben, mikor a pénzt kérte az útra, csak annyit kérdezett, hány napi útról lenne szó. A novícius kissé furfangosan megtoldotta a négy napot eggyel. Ha már engedélyt kapott, hogy a városban maradjon egy éjjelre, már csak körülnéz ott egy kicsit. Mit számít az az egy nap pluszban. Horatius atya kiszámolta elébe az ötnapi ellátmányhoz elegendő összeget, ami a szállásokra, és négynapi élelemre szükséges.
– Mivelhogy első napra való élelmedet innen is el tudod vinni, nemde? – kérdezte féloldalasan felnézve a fiúra. – A szakácsnőtől kérjél hozzá a fejadagból. Vagy nem is! – toldotta meg az atya hirtelen, és nehézkesen felállt asztala mögül. – Megyek veled. Jobb, ha én beszélek vele, mert ha te mész, még elhajt az a szájas nőszemély.
Egy botra támaszkodva, csoszogva, sántikálva elindult a konyha irányába. A novícius boldogan, kissé türelmetlenkedve követte. Alig várta a másnap reggelt, mikor a nyeregbe ülhet, és száguldhat az izgalmakkal teli város felé.
– A fiú holnap utazik – mondta Horatius atya, mikor a konyhába értek, és a fiú vállára tette a kezét. – Reggel viszi a napi fejadagot.
A szakácsnő egy apró, meztelen gyermeket etetett éppen, aki az asztalon kissé imbolyogva ült. Teli szájjal lévő arcocskájával feléjük fordult, és hatalmas kék szemekkel nézett rájuk.
– Jól van, jól! – válaszolta tiszteletlenül az asszony, miközben egy újabb falatot tolt a gyermek szájába. Szinte alig fordult a rend tagjai felé. – Mi is a neve? – kérdezte gyorsan még utánuk szólva, mielőtt a pap a novíciussal kiléphetett volna a konyhából.
– Bernát – fordult vissza a fiú, de a pap a vállánál fogva kitessékelte.
– Csak egy adagot! – vetette még oda az asszonynak.
– Remélem, ez a hárpia az asztalnak nem azon a részén készíti az ételt, ahova annak a fattyúnak a csupasz seggét rakta! – morogta már odakint. A fiú jót mulatott magában az öreg papon, de annyira várta már a másnap reggelt, hogy nem is kérdezett rá az eddig nem látott jövevényre. Kit érdekel, hogy kinek a fattya, ha egyszer holnap jön a szabadság!
Fel is virradt az a gyönyörű, madárcsicsergős hajnal, mikor a fiú úgy ugrott ki az ágyból, mintha bolha csípte volna meg. Kapkodva kapta magára a barna zsákruhának kinéző csuháját, szandált, és szaladt is ki az istálló felé. A folyosón jutott eszébe, hogy a levelet az ágya mellett lévő gyertyatartó asztalkán hagyta. Futott hát vissza, de akkor Kél atyába ütközött. A pap megfontolt, nyugodt tartással megállt a fiú előtt. Az izgatott arcvonásokból azonnal rájött mindenre.
– Hohó, fiatalúr! – mondta kedélyesen. – Azért a hajnali imáról nem kell lemaradnod a nagy sietségben. Ámbár igen dicséretes ez a buzgalom, amivel eleget kívánsz tenni a feladatnak. – hangjában volt némi gúny, amitől a fiú arcát enyhe szégyenpír borította el. – No, jöjjék csak velem a kápolnába, majd aztán indulhat azzal a levéllel.
Végtelennek tűnt az aznapi szertarás a fiú számára. De hiába rohant vissza a hálófülkéjébe a levélért, majd a konyhára az aznapi élelméért, még a szakácsnő is feltartotta:
– Neked aztán most jó dolgod lesz, Bernát úrfi! – közölte vele az asszony. – Járhatod a világot, magad ura lehetsz, ha csak pár napig is. Irigyellek, hallod. Mennék én is az urammal, ha lehetne, de hát itt kell most legyek. De szeretek én is utazni! – törölte meg a kezét, és az elkészített batyut a fiú kezébe nyomta. – Aztán vigyázz magadra, hallod-e! Maradj az úton! Egyéb iránt, találsz az erdő szélén vadalmát is és egyéb csemegét, ha van hozzá jó szemed, így még maradhat is némi pénz a tarsolyodban. De nem én mondtam! – nevetett cinkosul.
A fiú azonban szinte nem is hallotta a beszédes szakácsnő locsogását, mert gondolatban már a szürkét ülte. És mikor már nem csak gondolatban ült rajta, úgy vágtatott ki a kis egyházi birtok kapuján, mint a szélvész. Most szabad volt. Kerek egész öt nap az övé. Büszkeség és öröm dagasztotta a mellét, ahogy maga mögött hagyta Vilignont az útkanyarulatban.
Már az első napon is talált vadalmát, ahogy a szakácsnő jósolta. Leszállt hát a lova hátáról, hogy szedegessen a csemegéből. Még a fára is felmászott a szebb darabokért, és a tarisznyájába pakolta őket. Miközben a lédús gyümölcsöt majszolta, eszébe jutott a levél, mely a tarisznyában maradt a gyümölcsök alatt. Ijedten öntötte ki a tartalmát, és már látta is, hogy a levél meggyűrődött, és a gyűrődés mentén a pecsétje feltört. Kétségbeesetten nézte, de már nem tehetett semmit. Ahogy ott ült az almát eszegetve jobbjánál a levéllel, egyre nőtt benne a kíváncsiság. El kéne olvasni – gondolta. – Most már úgyis mindegy. És abból nem lehet baj, ha belekukkantok.
Éppen csak átfutotta, mikor a fák közül hat szakadt ruhás férfi lépett ki fegyverrel a kezében:
– Ide a pénzeddel, és mindennel, amid csak van! – kiáltotta az egyik.
– Vagy meghalsz! – tódította a másik fenyegetően felemelve a kardját.
– Nincs pénzem! – hátrált ijedten a fiú, de egy fa pont az útját állta. A lova felé pillantott, de ott is már egy marcona alak állt, és éppen a kantárt csomózta ki.
– De hisz ez csak egy szerzetes! – mondta a harmadik hosszú csimbókos hajú. – Ezeknek tényleg nincs semmijük. Engedjük el.
– Majd megnézem én azt! – lépett a novíciushoz egy szakállas, nagydarab, copfos hajú férfi. Látszott, hogy ő a vezér, mert a többiek azonnal köré gyűltek. Ekkor a lónál álló férfi leemelte a nyereg mellett lógó bőrszütyőt.
– Ide nézzetek! Itt a nincspénze! – röhögött és megcsörgette a zacskót.
– Szóval nincs pénzed! – lépett az ifjú felé a szakállas fenyegetően. – És még mid nincsen?
És ezzel hirtelen odahajolva kikapta a tarisznyát a fiú markából. Bernát ijedten utána kapott.
– Na, nézzük csak, mit rejtegettél volna itt? – vigyorgott a szakállas, és kiborogatta a tarisznya teljes tartalmát. A fiú csak tehetetlenül nézte. Eközben két másik férfi közre fogta őt, a harmadik társuk a lovat vezetve szintén odaballagott.
– Ez mi? – emelte fel a vezér a pergament.
– Levél a grófnak – felelte a fiú.
– A grófnak? És volt annyi vér a pucádban, hogy felbontsd és elolvasd, he?
A fiú fejében cikáztak a gondolatok. Ezek szerint figyelték őt egész idő alatt. Nem lenne bölcs dolog akkor most tagadni. De annyi szerencséje azért van, hogy ezek nem tudnak olvasni. Ebbe bele lehet kapaszkodni. Kicsit kihúzta magát, és úgy felelt:
– Ez egy igen értékes levél, mely sokat érhet a gróf úrnak. Jóval többet, mint amit eddig bárkitől el tudtatok venni.
A férfiak egymásra tekingettek. Végül a szakállas szólalt meg:
– Hogy érted azt, hogy értékes? – forgatta a kezében lévő pergament.
– Nem a levél, hanem ami benne van. Ha elolvasod, megtudhatod belőle.
A marcona, aki a lovat fogta, ráfogta a kardját, és rákiáltott:
– Akkor olvasd el nekünk!
– Nem – kezdte a fiú. – Ha elmondom, azonnal megölnétek. Pedig… pedig szükségetek van rám.
– Ugyan, mi szükségünk lenne egy csenevész ifjúra, aki talán kardot is most lát először? – röhögött fel az egyik, aki eddig hátul állt. A többi csatlakozott hozzá.
– Szóval nem mondod el, mi van benne? – lépett előre egy vézna alak kardját a fiú arca elé emelve.
– Valami gyerek, és hogy a grófnak meghalt a rokona… a testvére, vagy kije – kezdte a fiú szinte öntudatlanul. Átvillant ugyanis az agyán, ha nem válaszol, azonnal megölik, és esetleg keresnek valakit később, aki elolvashatja a levelet. Ezért gyorsan a vezérre nézve folytatta: – De segíthetek…– újabb röhögés megakasztotta egy pillanatra, ezért Bernát már csak a vezér felé fordulva beszélt: – Ez egy értékes levél. Ami benne van, kapóra jöhet nektek. Mert én mondom, nem örülne a gróf, ha ez a levél rossz kezekbe kerül. Mondjuk a püspökhöz vagy a királyhoz… Ti nem állhattok a gróf elé, mert ha jól sejtem köztörvényesekként lecsukatna benneteket. Engem azonban nem ismer, és tudom a levélből, hogy mi a gyenge pontja.
A szakállas sandán figyelte Bernát arcát. Gyanakodott, hogy esetleg a fiú hazudik, de annyira logikus volt, amit mondott, hogy kíváncsivá tette. Zsarolni a grófot? Nem egy mindennapi ötlet, annyi szent. No, meg egy zsarolás csak jobban hoz a konyhára, mint a bizonytalan kimenetelű útszéli rablások.
– Folytasd! – dörrent hát rá. – Mi a biztosíték, hogy ha megkapod a pénzt, nem fogsz elszökni?
– Vagy hogy a gróf nem csukat le azonnal téged is, miután előadtad a kis mesédet? – kiáltotta a lovat tartó marcona alak pökhendien.
– Hát mondjuk, én sem megyek oda – kezdte a fiú, miközben cikáztak a gondolatok a fejében –, nem megyek személyesen. Csak levelet írok, amit eljuttathatunk hozzá. Aztán meg – folytatta, mert azonnal átvillant az agyán, hogy a levél megírása után is elvághatják a torkát –, ilyen alkalom máskor is adódhat. És akkor is jól jöhet a tudásom. Gazdagok leveleit elfogni könnyebb és jövedelmezőbb lehet, mint ilyen csórókat kirabolni, mint én.
A vezér szigorú arcvonásai megenyhültek, és fegyverét leengedve odalépett a novíciushoz.
– Eszes fiú vagy te! – csapott a vezér vigyorogva a vállára. – Úgy forog az eszed, mintha már közülünk való lennél. Na, beállsz-e közénk?
– Hacsak nem félsz a te nagy Istenedtől – röhögött fel egy kopaszodó, csontsovány férfi.
– Inkább az atyától – hárította a gúnyt Bernát megkönnyebbülten. – Valahogy jobban fáj, ha ő megvesszőz. Nem ragaszkodom én ahhoz a plébániához, de a rendhez sem. Csak apám akaratából léptem be.
– Helyes – vágta rá a szakállas. – Akkor mától hozzánk tartozol. Biztos vagy benne, hogy a gróf pénzt fog ezért adni? – mutatott a pergamenre.
– Egészen biztos – vigyorgott a fiú. Elégedett volt a teljesítményével: olyan határozottan adta elő a mondandóját, hogy a banda együgyű tagjai el is felejtették megkérdezni, hogy mi is áll pontosan abban a levélben, ami miatt ennyire zsarolhatóvá válhat a gróf.
De akkorra már a banda többi tagja is vidáman lépett közelebb hozzá, hogy új tagként üdvözöljék.
