1838-ban Samuel Birley Rowbotham egy vitorlást indított útnak az Old Bedford River csatornán, majd várta, hogy a hajó árboca eltűnjön a horizonton. Mivel ez nem történt meg, így bátran állíthatta azt, hogy a Föld felszínében nincs görbület, tehát, nem is lehet gömbölyű.
Vagyis akkor milyen? Hát, milyen lenne? Lapos!
A lapos föld? Az a korong? Hol van az már? Remélem, hogy… – kapta fel a fejét, és nézett megrémült képpel a vén Qfwfq. – Nem is értem, hogy ezt miért szedték elő. Szerencsére már rég elfelejtettük az egészet. Örültünk, hogy végre vége lett. Régen, nagyon régen, meg sem tudom mondani pontosan, hogy mikor, tényleg olyan volt a Föld. Nem meséltem még róla? Pedig kellett volna, hogy okoljatok belőle. Már, csak azért is, hogy óvatosabbak legyetek.
Szóval… senki sem tudta megmagyarázni, hogy miért volt olyan a Föld alakja, mint egy pizzáé. Még a legnagyobb tudósunk, EIImc2 is csak tátogott, ha megkérdeztük.
Azt már tudták a nagyokos csillagászok, hogy az összes bolygó szép gömb alakú, csak a mienk volt olyan lapos, mint egy odaégett palacsinta. A térképészek is csak csóválták a fejüket. „Miért ezt a bolygót fogtuk ki?” Az Északi-sark a Föld közepére esett, de jég az bizony nem volt rajta, mint a mostanin. Bezzeg a Déli-sarkon! Vagyis azon a köríven, amelyik a bolygónkat határolta körbe-körbe negyven méter magas jégfalak emelkedtek.
Sokan azt gondolták, hogy azok akadályozták meg, hogy az óceánok lefolyjanak a nagy semmibe, vagy lecsurogjanak a palacsinta másik felére. De ez persze nagy ostobaság.
Az egy teljesen másfajta fizikai-, geológiai-rendszer volt. Azokat a jégfalakat semmivel sem lehet megmagyarázni, se a gravitációval, se az időjárással, se a vízrajzzal.
Hajdani barátom, Newtonka rájött arra, hogy a gravitáció egy tölcsért formált: az Északi sarkon volt a legnagyobb, ha oda valaha bárki is eljutott volna, akkor azt úgy szétpréselte volna, mint egy tíztonnás betontömb a paradicsomot; a Déli-köríven meg a legalacsonyabb, ahol egy hetven kilós ember is csak tizenhárom kilót nyomott.
Ja! És ferdén álltunk! Mi is, meg minden növény és állat, de még a hegyek is. Mert a gravitáció a korong közepére mutatott.
Mai szemmel talán úgy totyogtunk, mint a részeg kacsák. A sok erőltetett, dőlt járástól mindenki lúdtalpas lett.
Azért volt benne szép is. Például a csillagos égen minden éjszaka ugyanazokat a csillagképeket láttuk.
Egyre csak sokasodtunk: kevés volt a föld, meg a levegő. Egy gyűrű alakú területen rekedtünk. Hogy miért? Mert az összes folyó a korong közepe felé folyt, ahol az óceán egy nagy kimagasodó vízcseppet alkotott, a levegő legtöbbje is ott, felette gyűlt össze. Ahol mi éltünk a középső zónában ott még könnyen lélegeztünk, de a korong pereme felé csak oxigénpalackkal lehetett elmenni, mert annyira felhígult a légkör, hogy a nélkül megfulladtunk volna.
Hát ilyen volt. Egészen addig míg…
A mérnökök kitalálták, hogy le kellene engedni a víz egy részét az óceánból a palacsinta másik felére, és akkor nagy lakható terület szabadulna fel.
Jó! Azt sejtettük, hogy a Föld másik felén is élnek valakik, de bizonyítani nem tudtuk. Mindenféle zagyva elméletek kaptak lábra. Hogy a korong másik felén pontosan úgy van minden, mint nálunk, és ha csak megmozdul közülünk valaki, akkor ott is pontosan ugyanaz történik.
Vagy, hogy pont fordítva történik minden: ha nálunk feláll valaki, akkor ott leül.
Ha ezeket a kitalációkat nem is hittük el teljesen, abban biztosak lehettünk volna, hogy a Földön mindig mindennek egyensúlyban kell lennie, mert ha nem, akkor nagy baj lesz.
Persze a nagy felfedezők Sctt2 kapitány meg Mndsn1 nekivágtak a jéghegyeknek, és állítólag el is jutottak a palacsinta pereméig, a Déli-sarkig, vagy ahogy akkor neveztük Déli-sarkkörig, ahol hosszú köteleken megpróbáltak leereszkedni a másik oldalra. De mint az később kiderült Sctt2 kapitány nem vitt elég hosszú kötelet magával, Mndsn1nek meg az oxigénje fogyott el idő előtt. Most már tudom, hogy mindkettő csak összevissza hazudozott, mert azt állították, hogy beláttak a másik oldalra. Mint később kiderült, a korong vastagsága harmincnégy kilométer volt. Ők meg talán, ha ötszáz méterre ereszkedhettek le a kötélen.
A repülést még nem ismertük, az űrhajózásról meg még csak álmodozgattunk. Próbálkoztunk azzal is, hogy átfúrjunk oda, de akkor még nem voltak olyan jó eszközeink, mint manapság. Több száz év alatt alig haladtunk húsz kilométert, vagy talán még annyit sem. Eluntuk a várakozást.
Akkor én kitaláltam, hogy jeleznünk kellene valahogyan a másik oldalra, hátha válaszolnak. Építettek egy nagy gépet, egy hatalmas fémszörnyet, egy döngölőt, vagy inkább kopogtatót. Azért mondom, hogy építettek, mert én abban már nem vettem részt. Miért? Mert megsértődtem. Először nekem jutott eszembe ez a gondolat, de Newtonka, akit a barátomnak hittem, ellopta tőlem az ötletemet, és mint a sajátját adta elő, és ezért azon nyomban világhírű tudósnak kiáltották ki. De jobb is, hogy így történt, mert a később történtekért legalább nem engem okoltak.
Azzal a géppel jó nagyokat koppantgattak a földkéreg egyik lemezére, aztán hallgatóztak, hogy jön-e valami válasz. Addig-addig püfölték a gránitot, míg egyszer csak megrezdült a lábunk alatt a föld, jelzés érkezett odaátról. Kopogtak tovább, úgy ahogy éppen eszükbe jutott. A válaszok is rendre megérkeztek. Hogy volt-e valami jelentése az üzeneteknek? Ugyan! Semmi! De azt hiszem, hogy odaát ezt nem így gondolták, mert… Szerintem, félre érthették az egészet, talán valamiféle fenyegetésnek tarthatták.
Hát! Egyszer csak elkezdődött.
Nem! Higgyétek el! Nem, mi kezdtük!
Azok a valakik, vagy valamik odaát. Nagy rengések támadtak, és a palacsinta szélei elkezdtek emelkedni. A víz meg elöntött mindent. Arról már biztosan hallottatok eleget, később azt az időszakot nevezték el nagy vízözönnek.
Szóval az a térség egyre csak emelkedett, és mind jobban befelé hajlott.
Azt az okosok gyorsan kiszámították, hogy ha minden úgy folytatódik tovább, akkor a Földből egy gömb lesz. Ami nem lett volna baj, csakhogy mi a Föld belsejébe kerültük volna. (Az az igazság, hogy néhánymilliárd évre ott is rekedtünk, de azt most hagyjuk, mert az egy másik történet.) Szóval, nem hagyhattuk.
Minden tudásunkat bevetettünk. Próbálkoztunk ezzel-azzal. Egy helyen sikerült kisimítanunk a peremet és akkor a víz nagy része – akkorra már a jéghegyek is elolvadtak – lefolyt a másik oldalra. Erre ők azt a részt megint visszapenderítették, egy másik helyen meg visszaengedték hozzánk azt a rengeteg vizet. Utána meg kezdődött minden elölről. Így ment ez egy jó darabig. Hajlítgattuk a Földet erre-arra, mint egy bádoglemezt. És? Mit: és? Végül olyan lett, mint amilyen most: szép kerek, és mi maradtunk kívül a felületén. Bár az igaz, hogy a hajdani hajlítgatások nyomai, a Himalája, az Andok, az Alpok még mindig meglátszanak.
De, ne féljetek! Rövidesen majd eltűnnek azok is, szépen lassan lekopnak.
Hogy kik voltak odaát? Honnan tudhatnám? Az máig sem derült ki. Ha a mélyből hangos kopogtatást, dörömbölést hallotok, nehogy válaszoljatok rá. Mert az biztos, hogy még mindig itt vannak alattunk, és az is lehet, hogy már készülődnek a kitöréshez.
