Újra szabadságon! Még hogy szabadság? Az űrállomáson eltöltött legutóbbi két földi év alatt, mindjobban érezte, hogy emlékei foglya.
Mintha már más nem is létezett volna, csak az mocskos, áporodott szagú kocsma, ahova először vagy húsz éve keveredett be véletlenül. Utána az az új élmény még sokáig megvédte attól, hogy elmerüljön a mesterséges álmok és víziók világába, mostanra viszont már menekülni próbált emlékei elől.
Eljött az érkezés pillanata. Meztelen talpa érezte a kocsma döngölt padlójának melegét, orrát megcsapta a szeszszag, de nem látott semmit. Sötét volt.
Mi történhetett? Rosszul állították be az időzítőt és eltévesztette volna az időpontot? Botladozott a padok között, tapogatott erre-arra, az előre küldött ruháját kereste.
Alig kétlépésnyire fény villant előtte, majd eget rengető röhögés harsant. A gyertya fényében azt látta, hogy körbe vagy harmincan állnak, férfiak, nők, gyerekek őt bámulják, őrá mutogatnak. Az egyik férfi kezében pedig ott a ruhája, azzal integet felé, mintha arra várna, hogy odarohanjon érte. Egy megtermett kopasz alak azonban kikapta a férfi kezéből az öltözékét – Vége a cirkusznak! – és oda adta neki. Többen hangoskodtak, hogy annyi pénzért amennyit fizettek, tovább is tarthatott volna a műsor, de a nagydarab fenyegetően felemelte az ujját, és elhallgattak.
Miközben felrángatta a nadrágját körbe tekintett, de a halovány fényben egyetlen ismerős arcot sem látott. Elbizonytalanodott: „Mégis eltéveszthettem az időpontot? Nem! Pont ellenkezőleg. Valószínűleg eltaláltam. Egyszer már jártam abban az időben, amit beállítottam, és most a program egy végtelenül hosszú, alig-alig értelmezhető szabály szerint félre dobott, igaz, hogy ugyan arra a helyre, de egy másik időintervallumba.”
Amikor pedig a nagydarab kopasz feltette a szokásos kérdést – „Járt már nálunk?” -, akkor már biztos is volt benne, hogy csak az történhetett.
A kopasz intett a pult mögött álló kölyöknek, aki futva rohant hozzájuk egy üveg vodkával, meg két pohárral. Mint az rövidesen kiderült, ő volt a kocsmáros. Nyolc éve vette meg, az előző halála után.
Mit mondhatott volna neki? Hogy ő pont azzal a kocsmárossal akart beszélni, tisztázni végre néhány nagyon fontos dolgot? Kit is érdekelne az most már.
Egykedvűen hallgatta a nagydarab fecsegését a rozstermésről, meg a néhány nappal azelőtti jégesőről. Várta, hogy végre leteljen az idő, és indulhasson vissza.
A harmadik pohár vodka után azért megkérdezte:
– Mi történt az előző kocsmárossal?
– Az egy szörnyű szerencsétlenség volt – kezdett bele a kopasz. – Ott történt a kemence mellett. Iszogatott az egyik vendéggel, mint mi most. Rettenetesen berúgtak, mind ketten. Nem tudja senki, min szólalkoztak össze. Utána valaki azt állította, hogy az idegen az anyjáról mondhatott valamit, vagy azt szidhatta. De ez persze nem biztos. Ki is tudhatná? Mind hangosabban ordítoztak, aztán felállt, a kemence mellől felkapta a fejszét, és támolyogva idegen felé indult. De az gyors volt, felugrott a padról, felkapta azt, és hozzávágta. Olyan szerencsétlenül találta el, hogy a kezében lévő balta beütötte a homlokát. Azonnal meghalt.
– Tudni, ki ölte meg?
– Nem tudja azt senki. Egy olyan volt, mint maga: egy látogató. Mondták, hogy már többször is járt itt, de mindig csak vele beszélt, mással, senkivel. Talán valamiféle közös titkuk lehetett. Még az is lehet, hogy üzletelgettek, csempészhettek ezt-azt. Vagy ki tudja?
