A nem teljesen egészséges, „magányos” (szoliter) selyemfenyőnkre, kora tavasszal a fiam és egy létra segítségével – némi kétségekkel -, áthelyeztük a kivágatott diófa híján a széncinegék által tavaly lakott, saját készítésű odút, lévén, hogy az apró odúlakók általában a sűrű lombleveles fákat részesítik előnyben.
Aggodalmunk alaptalan lett, mert az „ismerős” cinegepár hímje hamarosan büszkén hirdette, a környék egyik legmagasabb fájának mesterséges odújába, határozott fészekrakási, elszánt szaporodási szándékkal, beköltözött.
Nem is titkolta a pár – ami a látványt illeti -, elkezdték hordani a fészekanyagot.
Ettől kezdve ritkábban jártak a verebek által is látogatott etetőhöz, és teljesen elnémultak.
Néha azért megesett, valamelyik madár, többnyire a díszesebb hím, meg-megült a berepülő „stég” apró rúdján, halk, de figyelem felhívására szolgáló hangot adott ki, jelezvén, itt vannak, és szorgosan „munkálkodnak”, ahogy azt a nagytermészet egykor beléjük programozta.
Mindenkor örömmel vettem a kedves jelzést, mert az bizonyosan nekem szólt.
Ahogy a tavasz megújító lépteivel hamarabb besétált a mi csekély kertünkbe is, a cinegepár igyekezete május elejére meghozta gyümölcsét, az új generációt. A madárcsalád úgy eltűnt, olyan csendben, ahogy költött, csak gyanítottuk, visszarepültek igazi élőhelyükre.
Hiányérzetem és némi aggodalmam támadt: Vajh’ hová lehettek ilyen hangtalanul, ¸jól vannak?
Csak néhány napja, az egyik kora délutánon, ültünk az étkező-konyhában, amikor ismerős, de erélyes hívóhangra lettem figyelmes, ami egyben kedvesen is csengett.
Valahonnan a közelben zengett a tik-tik, tik-tik, tik-tik…Kimentem a teraszra, de egyelőre semmit/senkit sem láttam. A sűrű, szomszédos tujáról egy igazán jól látható vascsőre szállt a hang tulajdonosa, és folytatta énekét. Ott már persze, megláttam, és visszafüttyögtem neki. Erre a madár a tőlem mintegy két méterre lévő, japánbirs jól látható ágára szállt, izgett-mozgott, hallgatott, nem válaszolt többé, és nem az odúhoz, hanem a verébfélékre jellemző, hullámzó szárnyalással, némán elrepült a Nagyerdő irányába.
Képzelődtem? Biztosan nem. A madár elbúcsúzott, főleg pedig tudatta, elmentek, megvannak és tennivalóim vannak az odúval, ha azt szeretném, hogy még ebben az idényben viszont láthassam őket, hiszen az apró énekesek élete olyan rövid, és mi már legalább két, három év óta „ismerjük” egymást.
Minderre tanúm is van, a feleségem, aki szintén elragadtatva hallgatta a széncinege búcsúénekét.
