Dénes szomorúan vette tudomásul, hogy őmiatta, az ő választása, foglalkozása miatt betegedett meg az édesapja. Gyötörte a lelkiismeret, de változtatni nem tudott a helyzeten. Mona társaságával nyugtatta magát. A lány jelenléte, vidám természete balzsamként hatott gyötrődő lelkére. Olyan jól lehetett vele mindenről beszélgetni, a fiú tejesen megnyílt előtte, legrejtettebb gondolatait, kételyeit is megosztotta vele. A Pannónia teraszén ülve beszélgettek egy fekete és üdítő mellett. Egyszerre, mint egy fúria rontott oda hozzájuk egy villogó szemű, barna nő és megragadta Mona karját.
– Anyúúú! – kiáltott fel a lány.
– Azonnal gyere el innen, nem állhatsz szóba ezzel az emberrel!
– De asszonyom …
– Rá ne tegye a kezét a lányomra! A közelébe se jöjjön.
– De …
– Megértette? Mert, ha nem, tönkre teszem, úgy éljek! Jó ismerősöm Godeanu ezredes, a maga parancsnoka. Egy szavamba kerül és magának annyi.
Ezzel Monát magával rángatva elviharzott.
Dénes döbbenten nézett utánuk. Nem értette, mi történt, miért történt, mi ez az egész?
– Hozhatok valamit, őrnagy úr? – állt meg előtte a pincér.
– Nem vagyok úr! – replikázott dühösen.
– Nálunk minden vendég úr.
– Valami erőset, egy vodka martinit.
– Egy vodka martini zöld olajbogyóval. Vettem! – szólott és fordult.
– Fricikém, ki volt ez a nő?
A megszólított Frici, visszafordult a vendég felé.
– Mondhatom?
– Halljam.
– Egy vadmacska. Férfi legyen a talpán, aki megszelídíti.
– Nagy kópé vagy, Fricikém. Hozzad az italomat.
Elgondolkodott Dénes a nő heves kitörésén, a parancsnokától nem tartott, de kíváncsi lett, ki is ez dühös perszóna. Nem volt nehéz megtudni. Rendelkezésére ált az egész apparátus. Másnap utána is nézett, s megtudta, hogy a neve Albu Betti és hogy nyelvtanár a Líceumban.
Néhány nap múlva elhívta egy beszélgetésre oda a tetthelyre, ahol az ominózus vita történt.
– Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert kötetlenebbül beszélgethetünk, mint az irodámban – mondta Dénes nem minden célzat nélkül említve az irodáját.
– Meg vagyok hatódva!
– Nem azért mondom, de ledöbbentem a múltkor és fogalmam sincs, miről van szó. Kérem, magyarázza meg.
– Mikor megtudtam, hogy Mann György az apja …
– Apámat ne keverje bele! Súlyos beteg, haldoklik.
– Oh, Doamne! Jaj, Istenem! – jajdult fel és minden vér kifutott az arcából.
– Jól van, asszonyom?
– Nem tudom … Igen, jól vagyok. De … de ő Mona apja!
– Mi? Hogy? Jól értem, Mona a nővérem?
– Igen. Az egyetemen barátok voltunk, nagyon szerettem. Okos volt, úgy zongorázott, mint egy művész és a tanulás, a karrier miatt elhagyott engem is és a zongorát is. Csak miután szakítottunk tudtam meg, hogy babát várok. Nem szóltam neki róla, a büszkeségem nem engedte. Haza mentem a szüleimhez, halasztottam egy évet az egyetemen és megszültem Monát.
– Ő tudja?
– Nem, még nem. De ott jön.
– Mondjuk meg neki!
Mona odajött hozzájuk és látva aggodalmas képüket, elvigyorodott.
– Még nem falfátok fel egymást? Azért elég gyászos az ábrázatotok!
– Hááát …
– Elő a farbával!
– Ülj le, mert olyant hallasz, hogy elájulsz – figyelmeztette Dini.
Várakozva nézett rájuk, miután elhelyezkedett a felkínált széken.
– Szóval, nem húzom az időt. Dénes a testvéred, az öcséd apáról.
Senki se mert megszólalni, súlyos csend telepedett rájuk. A leány némán várta a folytatást, a magyarázatot. Majd Dénes felé nyújtott a két kezét – Öcsikém! – suttogta. A fiú megfogta a feléje nyújtott kezeket – Nővérkém! – visszhangozta.
– Miért nem keresett meg soha az apám? – kérdezte aztán Mona.
– Nem tudott rólad.
– Most hol van?
– Kórházban. Nagy beteg – válaszolt Dénes.
– Szeretném látni!
Azon melegében indult is Mona Dénes kíséretében a kórházba. Albu Betti nem tartott velük. A folyosón szembe találkoztak Dénes édesanyjával, aki csodálkozva figyelte a közeledőket, az idegen lányt Dénessel.
– Mi ez a dolog, kicsifiam?
– Kegyes cselekedet, mondta a tiszteletes úr! – válaszolta és bementek a kórterembe. Mona, amint meglátta a magatehetetlenül fekvő embert, elsírta magát, letérdepelt az ágya mellé és megcsókolta kezét.
– Apa, apuka – suttogta. Aztán csak nézte z ismeretlen embert, a lehunyt szemeket, a mozdulatlan arcot. Csak nézte, nézte, majd ráborult, s a takaróba dünnyögve folytatta: – Nem igazság, hogy mire megtaláltalak, el is kell veszítselek. Mennyit álmodoztam rólad, mennyire szerettem volna, hogy érints meg, hogy ölelj át, hogy szeress.
Felemelkedve megsimogatta a beteg borostás arcát. – Szeretlek, apa! – A férfinek megértve a leány szavait mintha megrebbent volna a szeme, de ez lehet csak egy önkéntelen reflex mozdulat volt.
