Fejem felett is egyszer elszáll ez az élet,
A homokórám minden homokszeme lassan lepereg.
Telnek a napok, órám aprítja a perceket,
S létem, ahogy mutatója jár, úgy ketyeg.
A tovatűnő időről olykor én megfeledkezem,
Ki magányos vándorként kóborol velem.
Ki redőim mélyén nyújtózkodik csendben,
És ki szótlan forgatja perceim egy óriáskeréken.
Minden alkonyatkor szól egy álmos búcsúdal,
A múló idővel a hajnal idő lankáján suhan.
A múlt fénye vele köddé válva illan,
A fájó tegnapok is megfakulnak lassan.
A percek, az órák engem is néha bántanak,
Olykor a könnyeim nekem is esőcseppként hullanak.
De semmi sem örök, a rosszat elrepíti egy fuvallat,
Az idők mulandóságába dermed és ottmarad.
