Kivégeznek. Holnap alkonyatkor kivégeznek. Úgy ahogy szokták. Illetve… úgy ahogy szoktuk.
Amikor kimondta az ítéletet azt hittem azonnal megölnek, de nem az történt. Kivezettek a palotából, átlökdöstek a téren, majd a szűk erre-arra kanyargó kis utcákon. Akkor már sejtettem merre tartunk: a régi kőbánya bejáratához. Aztán elindultunk ide a mélybe, ebbe a földalatti sziklatömlöcbe. Ezt a hatalmas üreget talán még a Szirakuzát alapító első telepesek vájták, vagy a természet alkotta, és ők csak rátaláltak. Lehet vagy ötven lépés széles, majdnem szabályos kör alakú. A mennyezetét a fáklya fényénél nem is látni, a magasba vész. A csigavonalú, felfelé vezető, egyre szűkülő faragványból csak az alsó széles sávot látom, de jól tudom, hogy meddig vezet: fel egészen a fölette lévő palota egyik szobájának padlójáig, és ott egy apró kis lyuknál végződik. Ha ott valaki hasra vágja magát, és fülét a lyukra tapasztja, minden szót, minden pisszenés, minden sóhajt hall, ami itt elhangzik. Én magam is hallgatóztam ott eleget, várva hogy valamelyik fogoly a társának kikotyogjon valamit, elrejtett vagyonáról vagy, hogy bármi rosszat mondjon Dionüszoszról.
De én most egyedül vagyok itt. Miért ide záratott? Nem értem. Talán azt várja, hogy majd rimánkodok, könyörgök az életemért?
Azt várhatja!
Éjszaka van. Biztos már vándorol teremről teremre, szobáról szobára, egyik ágyról a másikra, mert retteg. Fél, hogy megölik, és így akarja kijátszani a merénylőket. Persze már mindenkitől fél, baráttól, ellenségtől, ismerőstől és idegentől, már a saját családtagjaiban sem bízik, már a leghűségesebb zsoldosaiban sem. Bennem sem. És ha már bennem se, akkor hadd rohanjon a végzetébe. Talán már többször is lefeküdt ahhoz a lyukhoz és hallgatózott. Hiába várja, nem kérek kegyelmet!
Az elsők között csatlakoztam hozzá. Ott voltam minden csatájában, győztesben és vesztesben. Kroniumnál én mentettem ki a karthágói zsoldosok gyűrűjéből. Biztos meg is ölték volna, de nem ismerték fel. Nem tudták, hogy ő Dionüsziosz a szirakuzaiak vezére, csak amikor a többiek is körénk gyűltek, akkor jöttek rá, milyen értékes személy csúszott ki a kezük közül.
De, miért záratott ide? Ismer jól. Tudja, hogy nem fogok nyavalyogni. Holnap kivégeznek és kész. Még egy éjszaka és egy nappal. És vége! Vagy mégsem? Itt felejtenek? Telik majd egyik nap a másik után, én meg csak várom majd, hogy mikor végeznek ki? Ha nem adnak enni, inni vajon meddig bírom? Hány napig? Talán ötig. Ő meg majd hallgatja ott fenn a döglődésemet. Nem! Ezt nem hagyhatom. Valamit ki kell találnom, amivel felbosszanthatom annyira, hogy végezzenek velem azonnal, még ma éjszaka.
Szidni, átkozódni felesleges lenne, csak nevetne rajtam. Nem szerzem meg neki ezt az örömet. Mit mondhatnék neki, amivel megsértem, feldühítem? Azt, hogy gyilkos? Nem érdekli. Azt, hogy szentségtörő? Tudja, vállalja. Akkor mit? Talán… Hm? Igen! Talán azt, hogy…
Belekezdek és mondom a magamét. Mindenfélét, ami csak az eszembe jut. Előbb-utóbb úgyis a lyukhoz téved, és meghallja, hogy beszélek. Biztos, hogy nem alszik. Rettegve járkál fel-alá, egyik teremből a másikba. És ha arra jár… belefülel a lyukba. Ha meghallja, hogy beszélek, biztos ott is marad, elterülve a padlón, fülét a lyukra tapasztva. És akkor… De nem szabad elkapkodnom. Várnom kell azzal a mondattal. Várnom minél tovább, talán egészen hajnalig. És majd akkor…
Akkor kezdem is.
– Emlékszel, az ezüstasztalokra? Amikor a templomokból a kincstáradba gyűjtöttük az áldozati asztalokat, utána meg elárvereztük a piactéren? Te meg – miután minden vásárlótól behajtottuk a pénzt – kihirdetted, hogy akinél szentélyből származó kincs van, az három napon belül köteles azt az illetékes templomnak visszaszolgáltatni, mert ha nem, akkor szentségtörés vádjával bíróság elé lesz állítva. Jó tréfa volt.
Vagy amikor bevonultunk Olümpiába? Emlékszel? Leszedetted Zeusz szobráról azt a súlyos aranyköpenyt, amivel beboríttatták. „Nyáron nagyon nehéz az aranyköpeny, télen viszont nagyon hideg” – mondtad, én meg egy gyapjútakarót teríttettem rá: „Ez minden évszakban megfelelő lesz!” Mindenki csak bámult rémülten, mi meg nevettünk.
(Talán már hallgatózik is. És ha, nem? Akkor is folytatnom kell! Előbb-utóbb úgyis ott köt ki, annál a lyuknál, és meghallja, hogy beszélek. Először biztos azt hiszi majd, hogy valamelyik őrnek magyarázok, és csak később jön rá, hogy minden szavam neki szól. Miről beszéljek? Talán a hajókról? Igen, azokról.)
– Megépítetted a világ legnagyobb hajóját. Öt sor evezővel! Olyat még senki se látott. A kisebb hajókra meg hajítógépeket szereltettél. A karthágóiak őrjöngtek, hogy ez nem nekik jutott az eszükbe. De aztán jött az a nagy vihar… Mondják: Poszeidón valamiért nem szereti a szigetünket. Hol a földet rázza alattunk, hol meg rettenetes viharokat támaszt partjaink mentén.
(Remélem, már ott vagy!)
– Egész Szicíliából kiűzted a karthágóiakat. Úgy ám! Pontosabban mondva: kiűztük. Még Eryx bevehetetlennek tartott erődjét is elfoglaltuk. Utána meg következtek sorra az itáliai városok: Croton, Rhegium, Locri. Rhegium! Keményen ellenálltak, de tizenegy hónap után bevettük, és minden lakosát eladtuk rabszolgának. Locriban meg kifosztottuk Perszephoné szentélyét. Rettegtünk is az istennő bosszújától, de hazafelé annyira kedvező szelet kaptunk, hogy nevetve azt kérdezted: „Látjátok barátaim, milyen szerencsésen hajóznak a szentségtörők?” Amikor kikötöttünk…
(És ha nem figyel rám? Nem hagyhatom abba!)
– És Aszklépiosz aranyszakállára emlékszel, Dionüsziosz? Azt bizony jól ráerősítették arra szoborra, nehezen feszegettem le. Már attól féltem, hogy letörik annak a szép szobornak a feje. Mondtam is neked, hogy kár lenne érte, de te ragaszkodtál hozzá, mert: „Nem illik a szakáll a fiúhoz, mikor még az apjának Apollónnak sincs”. Sokáig féltem az isten bosszújától. De a dögvész nem bennünk sújtott, hanem a karthágóiakat, Himilco győztes seregét ölte halomra.
Ki tudná megmondani, miért nem sújtott agyon villámával Zeusz, és miért nem rothasztott el Aszklépiosz valamilyen ismeretlen, rettenetes betegséggel egyikünket sem? Sem téged, sem engemet, sem a többieket. Miért kaptunk az istenektől kegyelmet? Máig sem értem. Szerinted, miért? Halod, Dionüsziosz? Miért?
(Már biztos ott hasal a lyuknál. Ideje lesz lassan arra a bizonyos dologra terelnem a szót!)
Már mindenki téged átkoz, a hajbókoló csőcselék is. Ne áltasd magad! Napközben téged éltetnek, de éjszaka arra várnak, hogy mikor ölnek meg végre. Tudod, miért? Mert félnek tőled. Mindenki fél tőled.
Emlékszel? Hogy tapsoltak, amikor a versedet elszavaltad? Amikor azt a költőt, Philoxenoszt, akit ide a kőbányába zárattál – mert nem volt hajlandó dicsérni alkotásaidat – előhozattad? Philoxenosz végighallgatta a versedet, te meg, megkérdezted tőle, hogy mi a véleménye a művedről. Ö meg válasz helyett az őrökhöz fordult, hogy inkább hozzanak vissza ide.
Nem mertem nevetni. Akkor döbbentem rá, hogy már én is félek tőled. Amikor pedig legjobb hadvezéredet Marszüaszt kivégeztetted, azért mert azt álmodtad, hogy az életedre tört, akkor – bevallom – már rettegtem attól, hogy a következő én leszek.
Nem bírod elviselni, hogy valaki bíráljon. Azt a szerencsétlen vén bölcset, Platónt is a tengerbe akartad dobatni. Még szerencse, hogy annak a spártainak, Pollisznak több esze volt, mint neked. Inkább eladta rabszolgának, így legalább ő nyert valamit rajta.
(És akkor: most… Bármi mást mondanék neki, nem törődne vele, de ezzel biztos, hogy feldühítem.)
– Ami a verseidet illeti valóban szánni való próbálkozások. Hiába hiszed magad nagy költőnek. Nem vagy az. Mindenki rajtad nevetett, Szirakuzától Olümpiáig, Spártától Athénig, Epirusztól Karthágóig. Felfogtad végre, Dionüsziosz? Nevetséges vagy!
(Ha ezt hallotta, akkor nyertem. Őrjöng, ordít, öklével üti a falat, kardjával hadonászik, felrugdossa a bútorokat, és… és küldi a gyilkosait.)
A játszma véget ért. Már csak várnom kell. Vajon melyiket küldi? Glaukoszt vagy Memnónt? Remélem Glaukoszt! Ő a „gyorskezű”, egyetlen csapással levágja a fejem. Memnón egy vadállat, mielőtt végezne áldozatával, még megkínozza saját örömére.
Már jön is az őrség. Ki vezeti őket?
– Áá! Glaukosz!
– Szabad vagy! Dionüsziosz meghalt.
– Mi történt? Megölték?
– Dehogy! Tegnap este hírnök jött Athénból. Dionüsziosz nyerte meg a tragédiaírók versenyét a hős Hektorról írt művével. Amikor ezt meghallotta a nagy örömtől megállt a szíve. Hát nem nevetséges? Te meg egész éjszaka kiáltoztál neki ide lentről, pedig már rég halott volt. Minden szavadat hallottuk!
– És ki lépett a helyére?
– Még senki. Majd mi zsoldosok kiválasztunk valakit. Majd azt, aki a legtöbbet fizeti.
