A mai Kistorony utca és Dózsa György út sarkán állt egykor a zsidó Rosenfeldek lakó- és üzletháza Nagyrábén. Textilesek voltak a háború és a holocaust előtt. Ezt a házat vásárolta meg Belényessy Balázs a családból megmaradt Rosenfeld „fiúktól”, és alakította át saját igényeinek megfelelően.
Ekként került az épület déli végében, az utcafrontra Balázs bátyám motorszerelő boltja, ahol azonban a faluban előforduló egyéb eszközök – a kisebb mezőgazdaságiakat is beleértve -, sokszor megjelentek, mondjuk, lánghegesztéses javításra. Leggyakoribb vendégek természetesen a kerékpárok voltak.
Nyári szünidőim Rábén töltött részének jelentős részében a műhelyben lógtam. Bámultam, Fegyver Jóska milyen akkurátusan hegeszti a helyben előállított acetilén és palackból engedett oxigén keverékével a kezébe adott, mondjuk, nyúlketrecet. Jobb kezében volt az alkalmasan megválasztott nagyságú pisztoly, a balban pedig az ugyancsak a hegesztendő vas vastagságához megfelelő hegesztőpálca. Ha gyengült vagy kifogyott az acetilén áramlása, akkor a fejlesztő tartályhoz lépett, megnyitotta a hermetikusan záró fedelet, és karbid darabokat dobott a tartály vizébe.
Egyik alkalommal látogatóba jött egy triőr és egy szelektor. Az utóbbi persze nem fért be a műhely redőnyös bejáratán, ezért az udvaron landolt. Ha jól emlékszem, a szelektor szélkerekének a tengelye tört el, ami komoly hegesztéses feladat lett volna, amit Balázs bácsi inkább kicserélt úgy, hogy valahol esztergáltatott egy „féltengelyt”.
A triőrt viszont oda adta nekem, mondván:
– Állapítasd meg mi a baja ennek a felöntős szelektornak, javítsd ki, és tiéd a pénz, amit majd kérek a reparálásért.
A triőrnek alig volt baja. Csak meg kellett alaposan tisztítani a spiráldobját, illetve a spirálban lejtő lemez az egyik „menetnél” behorpadt, azt kellett visszaegyengetni. A fizetségre már nem emlékszem pontosan, talán egy húszas lehetett.
*
Balázs bácsinak volt egy hétszázötvenes Zündapp gyártmányú, oldalkocsis motorja, ami a gyilkos háború slágermotorja volt, hadi kivitelében (géppuskával). Ez viszont luxus kialakítású oldalhajóval rendelkezett, amit elegáns ívben egy, kb. nyolc literes, krómozott csőtank vett körbe. A hátsó kerék meghajtása nem lánccal, hanem kardántengellyel történt.
Ez volt a család igáslova, szállító, kisebb távokra kiránduló eszköze. De ezzel mentünk Balázs bácsival karácsony előtt, havas utakon, a Petőfi TSZ, széna-szérűjére nyúlvadászatra. Nos, ez nem volt sport, inkább szimpla haszongyilkosság. A rendes körvadászatok járműveként szintén a Zündapp szolgált, de a versenyekhez is.
Balázs bácsinak a vadászfegyvere is különleges volt. Szét lehetett szedni darabokra, és darabjait bársonnyal bélelt tokba bele rakni. A fegyver tusája átlátszó, könnyű műanyag (plexi) volt.
*
Egy szombati napon – a nyár vége felé -, agyaggalamb lövő versenyre utaztunk Balázs bácsival, édes kettesben, Püspökladányba. Verőfényes, de nem túl meleg délelőtt ígérkezett. Megtankoltuk a Marmonkannákból a motort, miközben én körbe törölgettem a sötétkék karosszériát, majd felpakoltuk a betyárbútort. Megmostuk a kezünket, és útnak eredtünk Torda, Sáp, Földes irányába, ahol – egy pillanatnyi megállás után -, egy elegáns balkanyarral rátértünk a P.-Ladányt a román határral összekötő főútra (42).
Ahogy elhagytuk Báránd külterületét oldalkocsis nyugalmamat, a környező táj nézegetését Balázs bácsi hangja törte meg.
– Most leállok a padkára, és te átveszed a vezetést! – Ettől meghökkentem, mert erről szó sem esett eddig, és korábbi életemben egyetlen egyszer vezettem egy százhuszonötös szóló DANUVIA-t Berettyóújfaluban, méghozzá egy teljesen néptelen utcán, ami közel volt a vasút állomásához. A széles járdán motoroztam, kettesben úgy, hogy a sárga keramit téglákból kirakott lejárók egyikén lehajtottam a járdáról, a másikon visszamentem. Az egyik lehajtón megcsúszott a motor alattam az üveg sima téglákon. Összetört a lámpa, és megsérült, de nem nagyon, az első sárhányó. Én nem sérültem meg. Szóval, ez futott át az agyamon, igencsak kellemetlen emlékként, de kitűntetésnek éreztem a bizalmat képességeimben.
Balázs bátyám befészkelte magát az oldalkocsiba, és az ölébe vette a puskája tokját. Gondoltam, így kényelmesebben ülhet. Felültem az első nyeregbe. Kevés gázfröccsel berúgtam a motort. Bal kézzel behúztam a kuplungot, jobb lábbal egyesbe raktam a lábpedállal működtethető sebváltót, hátra néztem, senki sem jött semerről sem, kikanyarodtam a főútra, miközben feljebb kapcsoltam a menetsebesség eléréséig, ami lehetett olyan ötven- hatvan kilométer óránként. Legalább is a lámpán lévő km-óra ilyesmit mutatott.
„Műszaki” mentorom eközben kicsomagolta, és összerakta a fegyvert, majd meg is töltötte azt, mindét csőre. Látom ám, hogy célozgat, nézeget a mellettünk elfutó telefonpóznák irányába. Gondoltam: – Csak nem porcelánt akar lőni?! Az komoly rongálás! – Persze, hogy nem azt akart, hanem a bábaszarkák bánták „utasom” versenyre való felkészülését, akik a drótokon sziesztáztak nagy gyanútlanul, hiszen az úton járó járművek ritkán szoktak rájuk lődözni.
Egyszerre rám kiáltott Balázs bácsi:
– Állj le a padkára! – majd meg is erősítette – Azonnal! – Ugyanis én csak lassú fékezésbe kezdtem, ahogy tanultam, de a második parancsra, jobb kezemmel erősebben meghúztam a fék fogantyúját. A motor jobbra enyhén elfordulva, engedelmesen megállt, én pedig levettem a gyújtást is, majd megkérdezetem:
– Mi történt?
– Nem vetted észre, hogy defektes lett az oldalkocsi gumija. A külső is széthasadt egy darabon.
Hát, én ebből mit sem észleltem, mert teljesen lefoglalt a motor vezetése. Szokatlan volt, hogy olyan széles a kormány, olyan messze vannak a kuplung és a gáz meg a fék fogantyúi, és erősen balra kellett taratanom a motort, mert az oldalkocsi folyton jobbra húzott volna, le az útról. De ezt nem mertem az adott helyzetben szóvá tenni. Azon is agyaltam, hogy megyünk a defektes kerékkel tovább.
– Eredj le a kaszálóra, és a rendben lévő szénából hozzál egy jókora öllel!
Szó nélkül tömte bátyám (felesége távoli rokona volt anyámnak) a finom illatú szénát az abroncsba tapasztalt „tanítóm”. Mikor úgy vélte, ennyi már elég lesz, rám szólt.
– Ülj a motor hátsó ülésére, innen én vezetek tovább!
Még tizenkettő sem volt, mire óvatos lassúsággal beporoszkáltunk Ladányba. Első utunk gumishoz vezetett, ahol vennünk kellett komplett külsőt és belsőt. Ezek fel is kerültek a kerékre, az a pótkocsira. Indultunk a verseny színhelyére.
*
A verseny helyszíne egy szabályosan lövészetre kialakított versenypálya volt, minden oldalán védősáncokkal. Nem emlékszem, milyen szintű volt a galamblövő verseny, arra sem ki szervezte, volt-e nevezési díj, hogyan kellett jelentkezni stb.
A korongokat kidobó szerkezetet viszont láttam, aminek a működtetője egy képzett ember volt, aki felhúzta a kidobó kar rugóját, behelyezte a korongot, és a versenyző kész kiáltására kirepítette azt az előre beállított erővel, megadott pályára és távolságra. Legjobb emlékezetem szerint ez a szerkezet egyszerre csak egyetlen korongot tudott kivetni.
A versenyzők egymás után hármat-hármat lőttek úgy, hogy minden korongra kétszer lőhettek rá, ha az első patron célt tévesztett. Pontokat kaptak, amiket a nevük mellett jegyzőkönyveztek, és a sorozatok végpontszáma – mondjuk 21 korong után -, adta meg a sorrendet.
Ha pontegyenlőség alakult ki az élen, akkor már nem sorozatokat, hanem jött a szétlövés, azaz egyes lövéseket adtak le, egymást váltva, de egy-egy lépéssel minden váltás után hátrébb léptek, amíg egyikük már nem talált.
Balázs bátyám bizonyosan nem lett dobogós, de elég jól szerepelt. Hogy miféle díjat kaptak a versenyzők azt már nem is láthattam, mert elmentünk enni. Egy bódéból tányéron pörköltet kaptunk, kenyérrel, egyetlen kanállal. Szerencséje volt az alumínium kanálnak, hogy nem oldotta fel a pörkölt zsirja.
*
Hazafelé az egész úton bátyám-uram vezetett, és amikor letértünk a 42-esről a Sápra vivő útra, alig tettünk meg néhány száz métert, lekormányozta az akkor még létező, kis akácerdő mellé a motort, mondván, pihenjünk. Tudtam, cigarettázni akar. Ismét összerakta a puskát, miután rágyújtott, megtöltötte, és az alábbi oktató szavakkal a kezembe nyomta, lecsapott csővel:
– Mindig így kell tartanod a fegyvert! Csak akkor csapd fel a csövet, ha biztonságos, stabil helyzetben állsz, hogy bármikor elsüthesd a puskát. Csak akkor teheted meg ezt, ha a lövés irányban a célon kívül semmi más élőlény, pláne ember nem tartózkodik. A puska agyát alaposan szorítsd a válladhoz, különben a fogad bánhatja! Ha repül a célpont, akkor kissé élébe célozz. Nem kell sokkal, mert a sörétek a távolságtól függően egyre nagyobbat terítenek. Menj, gyakorolj! Hallod, hogy csivitelnek a lombok közt a verebek?
Hallottam, értettem a tanítást is, de sajnáltam a verebeket.
– Na, gatyába szállt a bátorságod, lőj már, és induljunk haza! – hallottam messzebbről a nagy vadász nógatását. Lőttem. Az akáclombbal együtt rengeteg veréb potyogott a földre. Lecsaptam a csövet, kivettem az üresen füstölgő és a megmaradt patront, visszaszégyenkeztem Balázs bácsihoz.
*
Ha mostanában arra autózom, már hiába keresem az erdőt is, hozzátartozóim rég elmentek sorra, Balázs bácsi sem volt persze kivétel. Mi több, szülőfalumban nemhogy rájuk, rám is alig emlékszik ma valaki.
Ilyenkor eszembe jut a gyermek Jézusról feltehetőleg kitalált vagy apokrif történet, amelyben vízparton formázott volna agyagból galambokat a későbbi Krisztus, és hogy az ember gyerekei el ne tapossák azokat, elhessentette azokat, és ím, azok megelevenedtek, és elrepültek… ki tudja merre…
