A férfi öregnek és betegnek tűnt, ahogy tétova léptekkel araszolt előre a mocskos galambpiszokkal tarkított járdán, szemében azzal a konok eltökéltséggel, ami csak a legkeményebbek sajátja.
Esteledett, mégis ilyenkor nyár derekán még magasan járt a Nap. A fullasztó meleg, sehogy sem akart enyhülni.
A férfi ráncos, meggyötört arcán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Szomjas volt, és vadul émelygett a gyomra. Maga sem tudta, hogy a betegségtől vagy valamelyik gyógyszer mellékhatása, amiket rendszeresen szedett, de igazából már nem is érdekelte. Csak ment előre, egyik lábát automatikusan tette a másik elé.
A sarkon a szimpatikus szocreál krimó, akár egy jelenés tárult eléje, és hívta, hívogatta, mélyen magába fogadta, akár a dús oázis a meggyötört sivatagi vándort.
Ahogy belépett a félhomályos helyiségbe, mélyet szippantott az áporodott levegőből, és egyfajta különös áhítatot érzett, úgy érezte hazatalált. Az ismerős ismeretlen arcok, a szesztestvérei, kurtán biccentettek felé. Akár az igazi testvérei is lehettek volna. Nem kellet semmit kérdezni, csak rájuk nézett, és már tudott is mindent. Olvasott a szemükből, az arcukból akár egy nyitott könyvből. Minden oda volt írva az utolsó szóig.
A pulthoz csoszogott, ahol a csapos, egy magas, divatosra nyalt fejű srác, fehér ingben és fekete mellényben, barátságosan meresztette rá bazedovos szemét.
– Szép napot!
– Azt… a fene egye meg! Csuda meleg van.
– Az ám!
A férfi a pulton a felhozatalt vizslatta.
– Csapolt sörötök milyen van?
– Jelenleg Dreher és Belga Meggyes. A Soproni sajnos kifogyott.
– Akkor legyen egy Dreher.
– Korsó vagy pohár?
– Korsó.
– Máris!
Amíg a sör készült, a férfi a falon lógó óriási tévén, az éppen elkezdődő futballmeccset figyelte. A fehér és fekete mezes játékosok felálltak a középkezdéshez. A bíró a sípjába fújt!
– Tessék, hétszázötven lesz.
A férfi elővett egy gyűrött Mátyást a pénztárcájából, lazán a pultra hajította, majd a visszajáró aprót rutinos mozdulatokkal söpörte be. Meg se számolta. Fogta a jéghideg korsót és az egyik szomszédos asztalhoz telepedett, ahonnan jól láthatta a meccset. A csehek a német válogatottal játszottak, izgalmas mérkőzésnek ígérkezett.
A férfi mohón kortyolt az italába, mert tudta, mindig az első korty esik a legjobban.
Némán figyelte a meccset, miközben a korsó tartalma lassan átvándorolt a hasába. Kezdte magát egyre jobban érezni, gyomrában az émelygés megszűnt.
– Szabad?
A férfi meglepetten fordult a hang irányába, ami kizökkentette saját megszokott kis világából. Ez a hang… valahonnan annyira ismerős volt.
– Leülhetek? – ismételte meg a kérdést mosolyogva az idegen, s mivel választ most se kapott, megfogta a másik széket, kihúzta, és helyet foglalt a férfivel szemben.
A férfi nem tudta levenni szemét a valószerűtlen jelenségről, mert a nő valóban az volt. Gyönyörű gesztenyebarna haját kibontva viselte, élénk, sötét szeme ki nem mondott ígéretekkel volt tele, telt ajkán sokat ígérő mosoly játszadozott. Szűk fekete estélyije, és magassarkúba bújtatott lábai kiemelték tökéletes alakját, ami szokatlanul hatott, ebben a koszos harmadosztályú lebujban.
– Hiányoztam? Sokáig vártál rám? – súgta bársonyos behízelgő hangon.
A férfi csak hallgatott, nem bírt megszólalni, részint az ámulattól, részint a megdöbbenéstől, és csak bámult, miközben a félig üres söröskorsót markolászta. Szájából némi nyál szivárgott, a ritkás szakállára. A nőből áradó buja állatias illat teljesen megrészegítette. Begerjedt. Elgyengült. Egy pillanatra szorosan behunyta a szemét.
A nő látta ezt – figyelmét nem kerülte el semmi –, és jókedvűen felnevetett. Játszani kezdett a férfivel, akár a macska az egérrel. Kéjesen nyújtózott egyet, majd kacéran megrázta loboncos sörényét, és ettől méretes fülbevalói csilingelni kezdtek, millió apró szikrát szórva szerteszét.
A férfi nézte a műsort, nézte a nő hosszú, fehér és sima nyakát, karcsú vállait, és ahogy szeme egyre lejjebb tévedt úgy érezte, hogy ebbe most bele fog dögleni, hogy ebben a nőben megtestesül a nagybetűs ÉLET, az ember összes vágya, reménye és szenvedése. Csak ült ott bénán, magatehetetlenül, és szeme elveszett a nő igéző tekintetében.
Az idő bár állni látszott, de mindketten tudták, hogy ez csak illúzió.
A titokzatos idegen miután végletekig kiélvezte a drámai hatást, amit lehengerlő belépőjével a férfira gyakorolt, dallamos hangján beszélni kezdett, és azon a titkos rég elfeledett néven szólította a férfit, ahogy csak az anyja hívta gyermekkorában.
– Mondj nekem valamit Mucika… Valami szépet. Vagy csak, ami a lelkedet nyomja. Tudod, hogy nekem mindent elmesélhetsz.
És Mucika beszélni kezdett, először csak akadozva majd egyre jobban belejött. Akaratlanul tolultak a nyelvére a szavak, aztán a szavak végeláthatatlan mondatokká álltak össze és ezek a mondatok súlyos jelentéssel bírtak. Csak beszélt és beszélt, mindarról, ami évek óta a szívét nyomta, a lelkét rágta, az életét keserítette és miközben beszélt, úgy érezte, megkönnyebbül.
A nő csendben hallgatta, miközben arcán a megértés, és az érdeklődés váltogatta egymást. Aztán váratlanul előrehajolt, és megsimogatta a férfi ráncoktól barázdált arcát, majd magához húzta és szájon csókolta. A férfiba belefagytak a szavak. Csend ékelődött közéjük, amit a nő tört meg.
– Na, idd meg a maradék söröd Mucika! Lejárt az időnk! Indulnunk kell!
Mucika a maradék langyos sörére nézett, és valami kósza boldogságféle áradt szét a lelkében, olyasféle, mint amikor tavasszal csak úgy, boldogok leszünk.
Érezte, hogy innentől már minden csak jó lehet, és hogy végre minden a helyére került, akár egy óriási kirakós játék picinyke darabkái.
Az élete végre beteljesedett. Hirtelen elhatározással kiitta a maradék sört, majd felállt, és büszkén kihúzta magát. A nő kecsesen a kezét nyújtotta.
– Gyere bébi!
Kéz a kézben indultak el a bejárati ajtó felé, aminek a körvonalai lassan olvadozni kezdtek, és átalakult valami, fehér puha pulzáló fénnyé.
***
A szemtanúk egybehangzó állítása szerint az elhanyagolt ruházatú, ismeretlen, középkorú férfi, a kora esti órákban tért be a VIII. kerületi Kisrigónak nevezett vendéglátó egységbe.
Egy korsó csapolt Dréhert rendelt, majd az egyik szomszédos asztalhoz ült, és a kocsmában tartózkodó többi vendéggel együtt a tévében akkor éppen zajló horvát-német rangadót figyelte.
Néhány perc elteltével furcsán kezdett viselkedni. A szemben lévő üres székre meredt, szeme kigúvadt, és mintha egy ott ülő láthatatlan alakhoz beszélt volna. Többen is próbálták lecsendesíteni, de nem hallgatott senkire. Összevissza zagyvált mindenféléről – nyilván egy öreg idült alkoholista banális fecsegése –, aztán hirtelen felállt, kinyújtotta a kezét és energikus léptekkel megindult a kijárat felé, majd még félúton összeesett és nem mozdult többé.
A kiérkező mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Nem tűntek meglepettnek, rengeteg hasonlót láttak már életükben. Valószínűleg infarktus, de továbbit, csak a boncolás után tudnak majd mondani.
– Nézzétek! – mondta az egyik mentős a társainak, miközben a férfit a fekete cipzáras halottaszsákba tették.
– Micsoda földöntúli mosoly játszik az arcán!
