Október elején a Nap éltető sugarai még hevítik és élénk színekkel árasztják el a tájat.
Pasztell foltok kavalkádja vetül az íriszünkre, bárhová nézünk: varázslatos menta, őszibarack, meténg és levendula.
Színek, fények, illatok orgiája. Egy megnyugtató, édes őszi délután. Talán az utolsó ilyen nap ebben az évben.
Ki tudja? Igazi indián nyár.
Pár eltévedt bogár még őrzi a tovatűnő nyár emlékét, mint ahogy lebarnult bőrünk is.
Ilyenkor töltekezni kell.
Felkészülni a közelgő sötét napokra, amikor majd a fagy foga mar kint, jégvirágos az ablak, és Tél uraság gonosz légiói túszul ejtenek mindent és mindenkit.
Az emberek szíve azért szerencsére nem fog megfagyni. Jön a kegyetlen tél, de tudjuk, hogy az sem lesz örök, utána tavasz következik, majd megint nyár.
Így megy ez végestelen körforgásban.
Sajnos nem mindenki lesz már velünk.
Majd számba vesszük a veszteségeinket, és talpra állunk. Megint. Újrakezdjük, ahogy azt mindig is tettük.
De ez még a jövő zenéje.
Most még itt vagyunk, bezárva a pillanatba, boldogan, és örülünk, hogy itt lehetünk.
Az élet a mindenkori változás, és ebben a változásban némán, de biztosan ott rejtőzik az örökkévalóság.
