Láttam lehullani az égboltra emelt tekinteteket,
Akik hiába imádkoztak valaki fentebbvalóhoz,
Záporként áztattak el ugyanezen halandók könnyei.
Éreztem a torkomban csomósodni a hiába mondott szavakat.
“Most már szabad vagy!” suttogta sejtelmesen egy hang a fülem mögött,
“Néha én is csak ökörködök” folytatta és jéghideg sörét
az októberi hidegben a fejemre csorgatta.
Hát erről ennyit. Nem csoda, ha néha megőrjít a világ,
Sipákol bennem milliók hiánya.
“Mondom, hogy hiába.” A sors kereke úgy forog,
Ahogy sikerül.
Néha szabályosan, néha törvénytelenül.
Bőrömet simogatták a nyári hétköznapok,
Amikor mindent, azt is, ha épp nehéz,
Mosollyal tagadok.
Aztán mégis libabőrödzik a lelkem a boldogságért.
Ne aggódj, Kicsi, Isten nem alszik most sem,
Csak épp ásít, unja, hogy folyton-folyvást,
Így vagy úgy valaki szájára veszi a nevét,
Főleg, ha olyan, aki csak istentelenül ért
És mártírkodik.
Hátra dől. Arcából kisimítja őszre festett haját.
Képernyőt vált, 7 másodperc után ő is megunja már a jelent.
Nem is érdekli már igazán, néhány emberélet kinek, mit jelent.
Ő úgyis marad, akkor is, ha nem hisz majd benne senki.
Hátradől, morog, idegesíti mindenki.
Talpam alatt siklottak el hangyányi életek.
“Nem érdekel vagy csak nem értelek?” kérdeztem a betonra száradt rovartól.
Majd, máskor. Talán holnaptól.
