A jelen szeleteit,
ragacsos magányom árnya nyomja,
puha csontokból tákolt illúzió lett,
az abszolút létező kapuja.
Égre nyíló kéményeken át,
hallgattam az Isten szavát,
százezer nyelven motyogtam,
duzzadó élettel kábítva – holtan,
magvas álmaimat sírba kiáltva,
míg sikátoromban kihunyt a lámpa;
hogy a remény fagyos, mint a tél,
s Te, ki csipkés párnára folyatod édes nyálad,
az egy örök vesszőfutásra születtél.
