A sziklák magányában konok szél zúg,
koptatja az érvényét vesztett jelent,
vas falakon kedves havasigyopár
szirma gyúl,
fájdalmat nyög a közöny kint,
és idebent.
Fáradt lámpavasra kapaszkodó köd,
a vakság bilincsébe mart,
kisvirág ékesen szólít,
csöndesen hevíti a tűzvihart.
Áthatolhatatlan éjbe botlik az álom,
nyelvek alatt kesernyés pirula,
a távolban megsebzett vár rom…
egy színpadon lép fel a tegnap és a ma.
Legutóbbi módosítás: 2024.11.09. @ 14:09 :: Serfőző Attila
