>Szeghalmi Sándor bácsi minden vasárnap reggel bejött hozzánk, hogy együtt menjünk az istentiszteletre. Nem engedte, hogy „kezitcsókolomot” köszönjek neki, hanem kezet adott és „jónapot” köszönt és én is. Tíz éves voltam és árva. Engedte, hogy vele maradjak, mikor a többi felnőttel beszélgetett. <
**
Nem volt egy hosszú utca a miénk, a Szigligeti utca, de nekem a világ közepe. Az Úri utcától a Kőrös hidjáig tartott, keresztezve a Szent János utcát. Közép tájon áll Szigligeti Ede szülőháza névtáblával a falán. Itt szaladgáltunk, hitványkodtunk a kortárs barátokkal egész évben. Télen, nyáron. Még a nyári záporok sem riasztottak el, kifutottunk mezítláb az út közepébe, hogy tapicskolhassunk a pocsolyákban. Ha nagyon zuhogott, beálltunk a kapu alá, hogy onnan csodáljuk az égi áldást. Telente, karácsony táján nagy hócsatákat vívtunk, vagy a befagyott pocsolyákon csicsonkáztunk. Sok hitványságot is elkövettünk, csak úgy a hecc kedvéért. Meg is kaptuk érte a büntetést!
Például télen a hólapátolás alkalmával, a pinceablakon át megtöltöttük hóval a pincét. Nem volt könnyű, mert a pinceablak csak mintegy két téglányi rés volt a falban, arasznyira a járda szintje fölött. Nagyon izgatott az a kicsi ablak, de hiába kukucskáltam be rajta, alig lehetett valamit is kivenni a benti-lenti dolgokból. Néha fény szűrődött ki rajta, de akkor sem láttam többet. Guszti barátom azt mondta, s akkor akár igaz is lehet, mert ő okos nagyfiú, nálam két évvel nagyobb, szóval szerinte kincset rejteget ott valaki. Na, csak ez kellett! Majd megölt a kíváncsiság.
Kezdtem figyelni, vajon ki jár le a pincébe? Hetekig semmi, aztán megláttam Urszádi bácsit – ott lakott az utcai frontra néző lakásban -, amint kinyitja a pincelejárat nagy deszkaajtaját és lemegy a kopott falépcsőkön. Mentem utána, hátra a házvégébe, ott volt a lejárat, nem vett észre, ahogy settenkedem mögötte. Remegve, csendesen lebotorkáztam utána én is. Sötét, boltíves folyosó nyílt a lépcsők alatt. Messze előttem Urszádi bácsi gyertyájának a fénye imbolygott. Féltem, de a kíváncsiságom erősebb volt. Sokat mentünk, míg aztán hirtelen eltűnt a gyertyafény, s én ott maradtam a sötétben. A falat tapogatva igyekeztem tovább, de nagyon lassan ment, mert féltem, hogy elesek a bizonytalan, gidres-gödrös talajon. Kis idő múlva nem messze tőlem meghallottam a bácsi köhögését, motozását, s egy benyílóban a fényt és őt magát is megpillantottam. Egy nagy hordó fölé hajolva bajolt valamivel. Egy hosszú nyelű üveg ballonnal ügyködött. Teleszívta a hordóból borral, s a bort belecsorgatta egy kancsóba – csak úgy csobogott!
Megbabonázva bámultam, mit csinál. A tele kancsót a gyertyafény elé emelve nézte az aranyként csillogó nedűt, dúdolgatott is magában, majd jót húzott a borból, s cuppogott hozzá. Vette aztán a gyertyát, hogy induljon vissza. De ezt már nem vártam meg, hanem szedtem a lában, s igyekeztem kifele. Az ajtókeret fénye vezetett, de a szemem is már megszokta sötétséget és tudtam tájékozódni.
Mire Urszádi bácsi a fülkéből kiért a folyosóra, én már illa berek, nádak erek, túl voltam árkon bokron.
Futottam Guszti barátomhoz, hogy vigyem meg a hírt, mi van pincében.
– Megvan a kincs! – lelkendeztem.
– Állj, állj! Előbb szuszogd ki megad, nyugodj le, aztán mondd el értelmesen, hogy mi van.
Ezt tettem, leültem az ajtajuk előtt a lépcsőre és elsoroltam mindent, amit láttam.
– Attól még, hogy borospince, lehet még ott elásott kincs – vélekedett Guszti, de én ezt már kételkedve fogadtam.
Térjünk azért vissza kicsi a hóhányáshoz. Hogy is volt az?
Lapátoltuk a havat, a barátom segített, jobban mondva akadályozott a munkában. Mind visszaszórta, amit én ellapátoltam. Adtam is neki egy döngöt, amin csak kacagott és egy lapátnyi havat felém lódított, de csak a ház falát találta. Ott volt egy pinceablak, melyen egy adag hó bezúdult a mélybe. Ez adta az ötletet és az egymás heccelése helyett elkezdtük belapátolni a havat a pincébe.
Fellelkesített ez a munka, úgy éreztem, valami különleges dolgot hajtottam végre, pedig ép ellenkezőleg. A következményekkel nem foglalkoztam, akkor eszembe sem jutott, hogy esetleg nem fogja a felnőttek tetszését elnyerni ez a dolog. Legnagyobb csodálkozásomra azonban napokig nem került szóba a hőstettünk.
Vasárnap a család apraja-nagyja körül ülte délben a nagy ebédlőasztalt. A közös, családi ebéd nem maradhatott el egyetlen vasárnap sem. Ha valaki elfoglaltsága, vagy más miatt távol maradt, a következő vasárnap részletekbe menően el kellett magyarázza ennek okát. Akármilyen felületes magyarázatot a család és különösen a nagymama nem fogadott el.
A hólapátolás után néhány napra, ott ültem én magam is a családi asztal alsó fertályánál. Jól emlékszem minden fogásra – az előétel kacsamáj szeletkék voltak pirítós kenyérrel, utána húsleves következett grízgaluskával. Éppen kimertem magamnak a levest, amikor hallom, hogy keresztanyám nagyban magyaráz.
– Rég nem volt ekkora hóvihar, mint a napokban.
– Igen? Ezt mire mondod?
– Igen. Akkora hóvihar volt, hogy még a pincét is megtöltötte hóval.
Nem mertem felnézni, csak kanalaztam bőszen a levest.
– Különös … Reggel találkoztam az udvaron Urszádi szomszéddal, éppen a pincéből jött, de szóval sem említette, hogy hó lenne ott lenn – kételkedett a mondottakban nagymama.
– Biztosan már elolvadt a pince melegében.
– Úgy lehet.
Ezt most megúsztam! Csak azt nem értettem, hogy miként van az a dolog a pince melegével. A nyáron még azt magyarázta nagymama, hogy milyen jól eláll a zöldség meg a krumpli a pince hűvösén.
Hogy is van ez? A pincének, ha úgy akarom hűvöse van, ha meg úgy akarom melege! Nem fért a fejembe. El is mentem a barátomhoz, de ő sem talált magyarázatot erre a furcsaságra.
Kertszomszédunk volt édesapám régi barátja, Szeghalmi Sándor bácsi. Szerettem vele beszélgetni a kerítésen keresztül. Okos dolgokról beszélgettünk, mint férfiak egymás között – hogy ki nyeri meg a megyei futball bajnokságot, s hogy angol horgász zsinórt lehet kapni Fekete úrnál, a vegyesboltban, s azt is, hogy mit fogok majd csinálni, ha kijárom a gimnáziumot és hogy sohasem fogok megnősülni, mert buták a lányok.
– Nana, erre majd még visszatérünk! – csóválta meg a fejét.
Most, hogy egy ilyen érthetetlen furcsasággal találkoztam, nyilván a szomszéd Sándor bácsihoz fordultam tanácsért. Láttam, amint éppen a gyümölcs fáit vizslatja a kertjében. A kerítésen át odaköszöntem neki.
– Kezét csókolom, Sándor bácsi!
– Már mondtam neked, hogy kezet csókolni csak a nőknek kell! Nekem úgy köszönj, hogy jónapot! – szigorodott meg a hangja.
– Jónapot, Sándor bácsi! – engedelmeskedtem.
– Jónapot, fiatalember! – fogadta most már barátságosan a köszönésemet. – Gondolom, nem véletlenül csellengsz errefelé, vagy csak sétálni támadt kedved?
– Sétálni is, igen, de van más is – kezdtem bizonytalanul, majd zavaros magyarázatba fogtam a pincéről, beleszőve a kincskeresést, Urszádi bácsit, a hideg-meleg pince dilemmáját. Szeghalmi úr azonban nem azért volt fifikás ügyvéd, hogy ne tudná kibogozni a lényeget.
– Minden a körülményektől függ. Ha kint hideg van, a pince meleg, ha kint meleg van a pince hideg a maga 7-8 fokos hőmérsékletével- – summázta végül. – Példának még felhozom neked a szatír és a vándor esetét, ahogyan azt a nagy görög mesemondó elmondta. Az erdőben találkoztak, s a vándornak, az istenadtának fázott a keze. Fújta, hogy melegítse, a szatír meg csak nézte. Később leültek kását enni, de az étel forró volt, a vándor meg fújta, hogy hűtse. A szatír csak bámulta, majd így szólott:
„Rendes ember nem lehet, ki egy szájból fúj hideget és meleget!” És faképnél hagyta a vándort.
Ettől kezdve mindig „jónapot” -ot köszöntem Sándor bácsinak.
