A mulandóság kosarában sodorgatod a napokat.
Álmokat fűzöl rájuk. Aranyszínűt.
A magasságból az ég kékjét,
a csillogást az élet fényéből, hófehéret,
és a föld méhéből lopott mélybarna biztonságot.
Méregszínt. Zöldet. A füvek esszenciáját,
a gyógyító létükből fakadó mágiát,
az ébredő Napból, a lángoló vöröset.
És sodorsz bele még bánatfeketét.
A gyász mélyéről átható felismerés villanását.
És legvégül, kisodrod.
Kisodrod a csillagok ragyogásából az Ima erejét,
a létedből fölfénylő örökkön-örökét,
a világmindenségből az átható csendet,
szívedbe emeled,
és így élsz.
Egyszerűen, csak élsz,
mindörökké.
