Kis részt történelem és mitológia, nagyobb részt fantázia.
(A történet az „így is megtörténhetett” típusba tartozik. Némi történelmi adatok Dél-Amerika történetéből, kiegészítve fantáziámmal. A hódítók az indiánok (inkák népe, amely igen kegyetlen volt), a menekülők pedig a „proto” vagy „elő” indiánok, akik valójában nem is voltak azok, és akiről már csak némi bizonytalan régészeti lelet maradt.)
Akkor már vörösödött körben az ég alja mindenütt. Mintha három Nap kelt volna egyszerre északról, keletről, délről, és egyre közelednének, ahogy a betörő hordák leküzdötték egy-egy maroknyi csoport ellenállását, és közelebb jutottak a tengerhez, ahol majdnem teljesen készen ott himbálózott tizenkét hatalmas tutaj. Ha még három napig nem ér ide az ellenség, készen is lesznek, hogy Tikit és népét átvigyék a hatalmas vízen, melyen túl a béke hona várja őket, ahova sohasem jutnak el a vörösbőrű ördögök, akik mindenkit megölnek, akik ellenségeik levágott fejével díszítik kunyhóikat. Így kell lenni, mert így mondta Tiki, a Nap fia, a Fény az Égi Fényből.
– Ha előbb lesznek kész a tutajok, és elindulnak a tengeren, mintsem ideérnek az ördögök, akkor átjutunk a hatalmas vízen. De hogy a tutajok elkészülnek-e, azt csak Ő tudja… – és felmutatott az éppen felkelt Napra, amely a hegyek ormán lebegni látszott.
Ez öt nappal ezelőtt volt, és azóta elkeseredetten folyt a küzdelem. A betörő vörösbőrűek minden hegyért, minden szorosért, minden völgyért külön kellett, hogy megvívjanak. Külön ostrom alá kellett venniük minden sziklát, minden bozótot, minden balsafát. Külön-külön kellett megrohamozni minden dombhátat, minden rétet, minden falut.
Véres harcok voltak, ám az indiánok bírták erővel és emberrel. Akit pedig el sikerült fogniuk, annak számára nem volt kegyelem. Válogatott kínzások között haltak meg egytől egyig, de nem voltak hajlandók elárulni az utat, amely a védők hátába, a kikötőbe vezetett. Az elfogottak a Napra néztek, s a szemlélő számára úgy tűnt, mintha láthatatlan kötelék kapcsolná őket össze. Aztán pedig csak álltak, mintha saját maguk élethű szobrai lennének.
Így aztán folyt a küzdelem, és folyt a vér. Minden védő öt-hat indián halála árán esett el, de elesett, és az indiánok többen voltak, összehasonlíthatatlanul…
Tiki fent állt a hegyen, amely a kikötő fölött emelkedett, egyedül és megközelíthetetlenül. A felfelé vezető ösvény aljában két fegyveres őr vigyázta, hogy ne zavarja meg Tikit senki sem, míg a Hatalmassal beszél.
Így hát Tiki egyedül volt a hegy csúcsán, melyről messze el lehetett látni a szárazföld belsejébe, hol az őserdőn túl óriási hegyek emelkedtek, szakadékokkal és völgyekkel szabdalva, magasra kidugva sziklás és havas fejüket a dzsungelek örökké párás és lázas zöld sűrűje fölé. Innen fentről a szem messze elkalandozhatott a tengeren is, mely nyugodt volt, és a nézést nem zavarta semmi.
Hátul, a hegyek között, ahol – így tartja a szent hagyomány – valaha csónakon jártak őseik, mert odáig ért a tenger, folyt a harc és folyt a vér, lent pedig a tengerparton épült a tizenkét tutaj.
És folyt a halálos verseny az indiánok és a tutajépítők között, akikről állandóan csurgott a verejték, és nehéz szerszámaikat alig bírták már emelni. De dolgoztak, mert dolgozni kellett, s csak arra az időre tették le szerszámaikat, amíg bekapták azt a kis ételt, melyet a asszonyok készítettek. Aki pedig már nem bírta erővel és összeesett, azt két társa felemelte, és elvitte az árnyékba, hogy rövid pihenés után visszatérjen a munkához.
Az egyetlen, aki nem dolgozott, Tiki volt. Látszólag tétlenül állt a hegy tetején. Nem forgatott kezében súlyos bárdot vagy éles kést, nem emelgetett nehéz balsafa-rönköt, nem cipelt totoranád köteget, nem húzott háncskötelet.
És mégis, neki nehezebb volt a helyzete, mint a tutajépítőknek. Vagy tán a legnehezebb is. Azok legalább bíztak benne, és vakon hittek a szavának. De ő kinek higgyen? Kinek?
Nem volt más éltetője, mint a hite abban, hogy követniük kell útján a Napot, keresztül a tengeren. De ha lebukott a Nap, s maradék fényével vörösre festette a tenger vizét, egyszerre belopódzott szívébe a kétség. Hátha nem? Hátha …?
De tartania kellett magát. Mindössze húsz íjásza volt már csak, azok is jórészt sebesültek, azokon kívül, akik a tutajokon dolgoztak. Mi lesz, ha nem bírják a harcosok addig tartani az átjárókat, amíg a tutajok elkészülnek? Mit tehet húsz sebesült harcossal a százszámra beözönlő hordákkal szemben? Mit tehet?
Ha azonban újra felkelt a Nap, új energiát lehelt elcsüggedt lelkébe, mert tudta jól, hogy a népében addig van erő, amíg benne látnak kitartást…
*
Fáradt, sebesült harcos vánszorgott elő. Karján véres seb volt, testét iszap borította. Látszott rajta, hogy útja végső szakaszát vánszorogva, el-elesve, gyökerekbe kapaszkodva tette meg a dzsungelen keresztül.
Az őrök szó nélkül engedték fel Tikihez, aki ránézett, és tudta, hogy a hatalmas küzdelem végső szakaszához érkezett.
Lassan kibontakoztak előtte a tragédia részletei is. Látta, szinte átélve látta gondolatban a legyűrt védőket, az égő falut, a felkoncolt lakosságot.
Hallgatott sokáig, gyűjtötte magában az erőt, majd odaszólt a hírnökhöz:
– Küldd fel a harcosokat! …– aztán elnézett újra a hegyek felé, és így is maradt mozdulatlanul, míg meg nem hallotta maga mögött a lépteket.
Ekkor visszafordult, és halkan beszélni kezdett:
– A Hatalmas még egy utolsó próbára tett bennünket. Ezt nektek kell kiállnotok. A szorosban megmérkőztök az ördögökkel… Szabadítsátok rájuk a Kőomlást!… Aki utolsónak marad közületek, az felgyújtja a jelzőfát!…
Felemelte a kezét, s a harcosok leborulva fogadták áldását. Mintha láthatatlan sugarak indultak volna ki belőle, s vittek volna földöntúli energiát maradék harcosainak.
Aztán halkan még annyit mondott:
– … mondjátok meg lent, hogy csak a kilenc legnagyobb tutajt kell elkészíteni. Amit lehet, használjanak fel a többiből, amit pedig nem, azt máglyaként halmozzák fel a parton.
*
Újabb két nap telt el, tele vérrel és verítékkel, harccal és munkával. A tutajépítők, ha lehet, még keményebben dolgoztak, a harcosok pedig kétszáz helyett állták a harcot. A tengerparton zuhogtak a bárdok, a szorosban pedig suhogtak a nyilak. Tíz-húsz indián halála is kellett ahhoz, hogy egy is elessen Tiki harcosai közül, s a felszabadított Kőomlás, melyet az ősök nagyon régen sok évi kemény munkával fékeztek meg, százával temette maga alá az ellenséget.
De a második nap estéjén, amikor a Hatalmas Fénye lehanyatlott a tengerbe, kigyúlt egy fénypont a hegyek között, és Tiki tudta, hogy harcosai teljesítették, ami csak tőlük telt. Leborult a földre, hogy jó utat kívánjon nekik a Fény Honába, majd várta az éjszakát, mert tudta, hogy az ő utolsó próbája még hátra van. Hátra van még harca az éjszaka rémeivel, melyek hatalmasak, de megfoghatatlanok…
*
A tengeren készen álltak a tutajok, a partokon meggyújtásra várakoztak a máglyák, és amikor felkelt a Hatalmas Fény, a nép egy emberként borult le a földre, hogy megköszönjék menekülésüket.
Tiki a hegytetőn szembefordult a Nappal, mely éppen felkelve lebegni látszott vörös gömbként a hegyek ormán és gondolatai közt megindult egy fohász, melyet ajkai nem is formáltak szinte szavakká:
Ó Nagy, ó messzi áldott Fény,
Ki megtérsz a hosszú útról!
A lét nehéz, és mi vergődünk,
Földre roskadunk a bútól.
Oly gyors az élet, és oly nehéz,
Oly gyakran elfárad a kéz.
Adjál erőt, adj bizalmat,
Adj népemnek már nyugalmat
Leborult a földre, majd karjait, melyeket eddig kitárt a Fény felé, összefonta mellén és így fejezte be:
Ezért szárnyal Hozzád imánk,
Viseljél most gondot reánk
Fölállt, szembenézett újra a Nappal, mely már elszakadt az ormoktól, aztán megfordult, és lassan lement a hegyről.
Mire leért, már nyoma sem volt vergődésének, és szeméből erő sugárzott, mikor megadta a jelt, hogy szálljanak föl a tutajokra.
Ekkor bukkantak fel az indiánok a hegyoldalakon. Vezérük előre mutatott a tengerpart felé, s harcosai valósággal versenyt futottak, hogy minél hamarabb elérjék a látszólag könnyűnek ígérkező zsákmányt.
Tiki végignézett a remegő asszonyokon, a síró gyermekeken, a holtra fáradt munkásokon, és felemelte hatalmas kését. A penge lecsapott, és a háncskötél elpattant. A parton apró lángok táncoltak a felhasználatlan fákból rakott máglyákon, és a tutajok lassan, méltóságteljesen elindultak a Nap után…
*
Mire az indiánok elérték a partot, ott már csak parázslottak a máglyák maradványai, és messze a tengeren látszott kilenc apró folt, a kilenc tutaj, amely Tikit és népét vitte a béke hona felé…
(1959. április 7-9; 1961. február 20-21.)
Legutóbbi módosítás: 2024.12.29. @ 13:06 :: Bereczki Gizella - Libra