A skót Highlands (szó szerint magasvidék) gyönyörű vidék, remek környezetnek ígérkezett az első sikeres nyári vizsgaidőszak megünneplésére. Az sík angol tájon felnőtt társaság a kirándulás után kissé izomlázgyanúsan vonult vissza a kibérelt turistaházba. Annyira azért nem voltak fáradtak, hogy lemondjanak a vacsora utáni tábortűz kalandjáról. Még alig ment le a nap, a tüzet már meggyújtották, de még nem lobogott teljes pompájában. Ahhoz be kellett sötétednie. A jó hangulathoz a közeli patak csobogása adta meg a zenei aláfestést. A társalgás-viccelődés már kezdett teljes sebességre kapcsolni, s a körbejáró „igazi” házi skót whisky volt a katalizátor hozzá.
Johnny Richards amikor kitervelte, kiskamaszhoz illő, idétlen tréfáját, nem gondolta, hogy egy olyan láncreakciót indít el, melytől csoporttársnője élete gyökeresen megváltozik. Talán a Mary Willow reakciója sem lett volna olyan heves, ha barátnője Suzy McGill nem veszi észre a Mary háta mögé settenkedő Johnny aljas szándékát, és nem sikít fel. Így Mary Willow a sikítással összhangban reagált a blúzába csempészett békára. Bár Suzyval ellentétben nem félt a békáktól, a hideg, nedves test érintése, barátnője sikításával fűszerezve megtette a hatását, s reakciója túlszárnyalta még a Suzyét is. Rémülten ugrott fel a helyéről, éles sikolyt hallatva ugrált féllábon, de elég hamar felfogta mi is történt valójában. Dühe azonnal a kajánul röhögő srác ellen fordult, s többmondatos cifrával jutalmazta a tettet, majd kirázta a rémült kétéltűt a blúzából. Johnny hamar megkapta a magáét a többiektől is, s nemcsak a lányoktól. Bár a fiúk egy része élvezte a jelenetet, a srácok közt is akadt, nem is egy, aki neki támadt Johnnynak. Feltehetően ezzel feledésbe is merült volna az eset, ha valaki nem teszi szóvá, hogy Mary Willlow nem angolul, hanem az ősi skót gael nyelven „értékelte” a sületlen tréfát. És nem egy rövid, egy-két szavas „Fuck you” típusú kifejezés alakjában, hanem egy több mondatos cifrában. Az aztán végleg nagy derültséget váltott ki a társaságból, amikor kiderült, hogy Mary úgy káromkodott skótul, hogy még csak nem is tudatosult benne, hogy skótul beszél. Elcsodálkozott a szembesítésen, de ahogy visszagondolt, saját szavait felidézve, rájött, hogy fölösleges tagadnia a „vádat.” Újabb derültséget váltott ki, amikor a skót beszédén ő csodálkozott a legjobban. Végül Katherine vonta le a következtetést kissé ironikus hangon.
– Biztos előző életedben skót voltál.
E mondat felért egy felmentő sereggel, mert a pszichológia szakos hallgatók között éles vitát váltott ki az „előző életre” való hivatkozás. Akadt a társsaságban, aki vakon hitte a lehetőséget, s hevesen bizonygatta, hogy van ilyen. Mások még hevesebben cáfolták, néhány jelzővel is fűszerezve az érveiket, így a társalgás megnőtt adrenalinszinttel más témára terelődött, s az eset úgy tűnt, hogy feledésbe merült. Csak Suzyt nem hagyta nyugodni, s amikor már jóval éjfél után a szobájukba vonultak, szegezte neki a kérdést barátnőjének, méghozzá skót gael nyelven.
– Te honnan tudsz skótul? Hiszen Nottinghamben nőttél fel, s szüleid angolok…
Suzyval nem Oxfordban ismerkedtek össze. Már a középiskolában osztálytársak, sőt barátnők voltak. A két lány barátságát jellemezte, hogy együtt döntötték el pályaválasztásukat is. Suzy így nemcsak Maryt ismerte, hanem családi hátterét is, hiszen gyakran megfordult barátnője házában.
– I don’t… (Én nem…) – kezdte el Mary válaszát angolul, de nem folytatta azzal, hogy „…beszélek skótul”, mert rádöbbent válasza abszurditására. Ha nem tudna, nem értené a kérdést. Az angol nyelvtan szabályai szerint viszont így is letagadta skót nyelvismeretét. Meglepett arckifejezése viszont összhangban volt egy őszinte tagadással. Aztán eszébe jutott egykori rácsodálkozása a saját születési bizonyítványára. – Invernessben születtem… – magyarázkodott, bár inkább magának. Szüleim egy ideig ott éltek… – tolmácsolta édesanyja akkori magyarázatát.
Ezzel talán értelmezhető a passzív szókincs, de Suzy alig észrevehetően mégis megcsóválta a fejét. Mary angol szülei Invernessben sem valószínű, hogy skótul beszéltek vele. Csak annyit jegyzett meg, hogy még a gimnáziumi évek alatt felfigyelt arra, hogy Marynek stresszhelyzetben skótos kiejtése van, bár normál körülmények közt ez nem jellemzi beszédmodorát. Nem folytatta tovább a barátnője zaklatását, így lefeküdtek. Azonnal elaludtak mind a ketten.
Suzy ijedten riadt fel Mary kiabálására. Valami rosszat álmodhatott. Kiugrott az ágyából, mellé ült, s megrázta barátnője vállát.
– Ébredj Mary… Mit álmodtál?
Mary kába tekintettel kinyitotta a szemét, ránézett, de nem válaszolt, csak a másik oldalára fordult, és újra elaludt. Suzy reggel arra ébredt, hogy Mary becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Eszébe jutott az éjjeli jelenet. Egy ideig dilemmában volt, tegye-e szóvá, de annyira fúrta a kíváncsiság, hogy rákérdett, amikor Mary előkerült a fürdőszobából.
– Ki az az Amhlaidh?
Mary csak ködösen emlékezett arra, hogy Suzy felébresztette, s latyakos volt az izzadságtól, pedig nem volt meleg a szobában. S hogy ki az az Amhlaidh, arra végleg nem tudta a választ.
– Mary, téged bántalmaztak gyermekkorodban? – kérdezte Suzy aggódó hangon.
– Ki bántalmazott volna? – botránkozott meg Mary a gyanúsításon. – Elképzeled szüleimet, amint bántalmaznak? Vagy amint elnézik valakinek, hogy ezt tegyék velem?
Suzy elhallgatott. Ismerte Mary szüleit… A kérdés jogos. Végül jobb ötlete nem maradt, mint újra Amhlaidh kiléte után érdeklődni. Mivel erre továbbra sem kapott választ, magyarázkodni kezdett.
– Rémült volt a hangod az éjjel. Valamit tett veled az álombeli Amhlaidh. Egy olyan személy lehet, akivel még Invernessben találkozhattál. A regressziónak, a kora gyermekkorba való visszatérésnek több jelét is mutattad a tegnap. Van valami a jelenben-közelmúltban, ami ezt a regressziót megmagyarázhatná? Itt nem történt semmi ilyesmi Johnny idióta tréfáját leszámítva, ami rémületet váltott ki belőled egy pillanatra. Attól aktiválódhatott egy rég elfelejtettnek hitt, de valójában csak elfojtott emlék, abból a korból, amikor skót környezetben éltél. A tegnap, amikor megláttam a békát Johnny kezében, sőt felismertem a szándékát, én sikítani kezdtem. De nem a szavaimra, sőt a békára sem reagáltál, hanem a sikításra. „Vészhelyzet!” S te egy furcsa gesztust tettél. A kezeddel a fejedet kezdted védeni, majd, amikor felfogtad mi is történt, hidegvérrel, csak utálkozva ráztad ki azt a rusnya állatot a blúzod alól. Pont olyan gesztussal reagáltál azelőtt, mint egy rendszeresen bántalmazott gyermek. S hasonló furcsa védekező reakciót még láttam nálad, többször is. Egyszer, amikor Knight tanár úr a fejedet akarta megsimogatni. Egyszer, amikor Callaghan professzor úr hirtelen felkapta a krétát melletted, hogy a táblára írjon valamit. Ez csak két példa, amelyet akkor nem tudtam értelmezni. De most értelmet kapnak. Csak egy feltételezés, de Mary, ha te pszichoterapeuta szeretnél lenni, el kell menned pszichoterápiára. Fel kell tárnod e sötét foltot az életedben. Még akkor is, ha ezt semmilyen emlék, semmilyen ismerős személy, és semmilyen környezeti tényező nem támasztja alá. A rendszeres regressziód egy elfeledett skót környezetbe, s a hozzá társuló rémület viszont igen. Volt még hasonló rémálmod?
– Már nagyon régen nem… – kutatott emlékeiben Mary, azzal a gondolattal, hogy megfogadja a barátnője tanácsát.
– Amikor lejár ez a közös nyaralásunk, a többiek hazamennek, de mi toldjuk meg két nappal e „szabit” és utazzunk el Invernessbe. Járjuk körbe a várost. Ki tudja, talán egy épület látványa aktivál benned valamilyen emléket.
Ehhez fel kellett hívnia a szüleit. Ám nem jutott oda, hogy tárcsázza az otthoni számot, mert felcsörgött az éjjeliszekrényen a telefonja. Édesanyja hangja kétségbeesett volt.
– Mary, azonnal gyere haza. Apádat épp viszi a mentő a kórházba. Nagyon rosszul van!
Mary ült az apja ágya mellett, és nézte ahogy cseppenként adagolódott a vér a flakonból. Anyukáját nagy nehezen tudta hazaküldeni, hogy pihenjen. Nyugodjon meg, a műtét sikerült, segíteni nem tud úgy sem, ez orvosi feladat. Majd felváltja őt, ha kipihente magát… Ez végül hatott. Nézte, nézte, a már szinte kiürült flakont, amikor megakadt a szeme a vércsoporton. Nem volt újdonság számára, tudta ezt eddig is. Két és fél évvel ezelőtt édesanyja került abba a helyzetbe, hogy vért kellett adni neki. Sajnos 0I Rh negatív volt a vércsoportja, így se édesapja BIII Rh negatív, se az ő AII Rh pozitív vére nem volt kompatibilis vele, nem tudtak neki vért adni. Ezen akkor elcsodálkozott, de édesapja elmagyarázta, hogy a gyermekek vércsoportja nem feltétlenül azonos a szülőkével, s ezt az az épp belépő orvos is megerősítette. Volt akkor egy furcsa érzése, mivel az orvos nem nézett a szemébe, de hát nem talált okot a kételkedésre, s tudása sem volt hozzá. Amikor a gimnáziumban a vércsoportokról tanultak, a tanár több példát is felhozott arra, hogy ez miként lehetséges. Ám meg se fordult az agyában, hogy a genetika törvényszerűségeit saját családjára alkalmazza. Ugyanis egy AII és egy BIII vércsoportú szülő gyerekének bármilyen vércsoportja lehet. Ám két BIII-as vércsoportú szülőnek lehet OI-es gyermeke is, de már AII-es nem. És egy 0I-es és egy BIII-as szülőpárnak sem lehet AII-es gyereke. Ez pedig az ő esetük.
Most viszont ott ülve élet és halál közt vergődő apja ágya mellett, tétlenül és tehetetlenül a gondolatai mindenfelé kalandoztak. S hirtelen összeállt a kép. Úristen ő nem annak a gyermeke, akit ő apukájának hitt egy életen át. Anyja megcsalta az apját… Első reakciója az volt, hogy meg kell mondania apjának. A felismerés pillanatában nem volt kinek. Anyját épp hazaküldte, apja nem volt tudatánál. Több órája volt, így maga elé képzelte a jelenetet. Nem, az élet és halál közt lebegő férfinak ezt nem mondhatja el… S ha majd igen? Szülei elválnak, anyja ezt soha nem bocsájtja meg neki… S akkor vele mi lesz? Csapdában érezte magát, de az éjszaka további része arra jó volt, hogy a halogatást válassza. Nem most… Ha valaha mégis, hát nem most… Látva az aggodalmat anyja szemében, amikor felváltotta, arra az elhatározásra jutott, hogy őt se szembesíti egyelőre. Majd, négyszemközt… Majd…
Aztán a beszélgetés és faggatás a temetés utánra halasztódott. Az orvosok aggodalma jogosnak bizonyult. A műtét nem tudta megmenteni apja életét, aki nem is volt az apja, de apjaként nevelte. S Mary is be kellett ismernie, mindig is „apás” volt. Örvendett, hogy nem szembesítette a tényekkel, de azt nem értette, hogy „apja” miért nem jött erre rá. Hitegette magát azzal, hogy neki sem esett le azonnal a tantusz. De valahogy a lelke mélyén nyitott maradt a kérdés. Egyik este az elalvással küzdve agya nem akart pihenőre kapcsolni. Egy adott pillanatban feladta a küzdelmet, s felkelt. Valami tudat alatti motivációtól vezérelve elővette a családi fényképalbumokat. Előbb az utóbbi évek képeit. Majd az egyre régebbiket. A képeket látva kezdtek feltörni az emlékei. Majd hirtelen belehasított a felismerés. Inverness! Oda akart menni Suzyval, hátha a látogatás szülővárosában emlékeket csalogat elő. Hol vannak a képek első éveiről? Babakoráról… Első lépéseiről… Olyan album nem létezett, de szülei esküvőjéről volt…
Gyász ide vagy oda… erre csak rákérdett másnap reggel. Anyukája először zavarba jött, majd azt mondta, hogy elveszett a hazaköltözéskor, s elég ingerült hangon témát váltott. Mary megérezte az őszintétlenséget a hangjában. Hiányzott belőle az a mély fájdalom, ami egy ilyen családi ereklye elvesztésével összhangban lett volna.
Egész nap zakatolt benne ez az érzés, végül a délutáni teázáskor csak nekiszegezte a kérést anyukájának.
– Anyu, mesélj az Inverness-i időkről… A születésemről… Hogy boldogultatok nagyszüleim segítsége nélkül? Még kisiskolás koromban tudom rengeteget segítettek, Nagytata hozott el az iskolából, Nagymama nem egyszer segített főzni takarítani… Mesélj az első lépéseimről, mennyire könnyen tanultam meg beszélni, mely betűk okoztak nekem gondot, milyen furcsaságokat mondtam… Olyant, amilyent minden kisgyermek mond… Sohasem meséltél róla.
– Ne haragudj, fáj az emlékezés, erősen fáj a fejem, be kell vennem egy fájdalomcsillapítót – állt fel anyja a teázóasztal mellől.
Este ismét zakatolni kezdett benne, hogy a férfi, akit apjának hitt, és felnevelte nem is volt az apja. De ki volt biológiai apja? Ezt a kérdést fel kell tennie anyjának, előbb vagy utóbb. Utóbb… Halogatott.
Másnap a temetőből jöttek haza, amikor egy idős nő szólította meg őket. Mármint az anyját.
– Mrs. Harris?
Hangján érződött a bizonytalanság. Anyja elmosolyodott.
– Nem, csak voltam… Mrs. Willow vagyok… elváltam, s újra férjhez mentem, s most megözvegyültem. Jaj, bocsánat, Christine nővér, nem ismertem meg… Mutassam be a lányomat, Maryt. Ő Christine nővér, aki egykor megmentette az életemet.
– A lánya? Istenem! – csapta össze a kezét. – Mégis vannak csodák! Nem tudom elfelejteni kétségbeesett arcát… S lám az Isten megkönyörült, s megajándékozta egy gyermekkel… Méghozzá egy ilyen gyönyörűvel…
Mary feszengve állt mellettük, s hallgatta emlékeiket. Életében nem hallott az esetről. Mondjuk ez anyukája első házassága idején történt… Az elejtett szavakból aztán egyik megragadta a figyelmét. Izoimmunizáció… Ez akkor történik meg, amikor az anya Rh negatív, de a gyermeke Rh pozitív, mert az apja is az. Az anya szervezete antitesteket termel a gyermek Rh pozitív antigénjei ellen. Ha ez megtörténik, a terhességet meg kell szakítani, mert így legalább az anya életét meg tudják menteni. Elvileg az anyának lehetne még gyermeke, de csak ha Rh negatív. Ám egy újabb terhesség Rh pozitív gyermekkel újabb életveszélybe sodorja az anyát. Anyja nagyon akart gyermeket, s vállalta a kockázatot. Szinte az életébe került.
Marybe belehasított a felismerés. Ő Rh pozitív. Ez pedig azt jelenti, hogy… Az egész skót kapcsolat értelmet kapott. Skót családban tanult meg beszélni. Anyanyelve a skót gael, nem az angol. Stresszállapotban pedig a regresszió e korba vetíti vissza. Erősen szótlan volt az úton hazafelé. Otthon aztán nekiszegezte a kérdést anyjának.
– Anyu, ti örökbe fogadtatok?
– Honnan veszed ezt? – hökkent meg az anyja, majd felállt a fotelből, de ezúttal Mary nem kegyelmezett neki.
– Ugye így történt a csoda? AII Rh+ a vércsoportom. Apám lánya nem vagyok, te pedig nem tudtál volna kihordani az Rh összeférhetetlenség miatt…
Ezt már nem lehetett tagadni, de a válasz alól sem lehetett kibújni. Csak elismerni. Zokogva.
– Reméltem, hogy sohase tudod meg… Sajátunkként szerettünk… Nem egészen négyéves gyermeknek nem lehet magyarázgatni a biológiai és nevelő anya közti különbséget. Aztán… Már jobb volt, ha nem tudod… Hidd el, jobb volt neked.
– Sajátotokként… – fókuszált Mary anyja egyetlen mondatára. – És saját gyermeked nem érdemelt őszinteséget? Kik a biológiai szüleim?
– Jobb, ha nem tudod… Szinte húsz éven át meg tudtalak ettől kímélni… – rogyott az anyja vissza a fotelba zokogva.
– Anyu, akarom tudni, hogy ki vagyok! Emberi jogom!
– Hidd el nekem, jobb, ha nem tudod – felelte anyja könyörgő hangon. – Nem választás kérdése. Ha megtudod, s arra a következtetésre jutsz, hogy bár meg se tudtam volna, már nincs az a szándék, vagy erőfeszítés, ami el tudná veled feledtetni.
Egyikük se engedett a huszonegyből, végül Mary magára csapta, majd bezárta a szobája ajtaját. A magányának első hozadéka eleinte nem volt több néhány emlékfoszlánynál, amelyekből már rég rájöhetett volna, vagy kérdéseivel kiugrathatta volna a zsákból a nyulat. Csakhogy nem gyanakodott.
A maroktelefon ilyen helyzetben hasznos találmánynak bizonyul, főleg, ha az ember lányának olyan barátnője van, mint Suzy. Egy ilyen beszélgetés segít higgadtabban visszatekinteni a múltra, és a jelen elemzésében is. Ennek ellenére feszült csendben telt el a vacsora. Amikor befejezték, Mary felállt, s közölte, hogy Invernessbe utazik.
– Ne hagyj el, kislányom… – telt meg könnyel anyja szeme.
– Anyu, nem végleg megyek el… Csak egy hátizsákot viszek magammal. Visszatérek. Köszönöm, hogy felneveltetek. Köszönöm, hogy úgy szerettetek, mint a saját gyermeketeket. Biztos jobb dolgom volt itt, mint az árvaházban. De jogom van tudni, ki vagyok.
– Mary… Marykém… Kislányom… Hidd el nekem, jobb, ha nem tépsz fel sebeket… Sokszor a nem tudás egy áldás. Ez is olyan. Bízz bennem! Kérlek!
– Tegyem azt, amit te? Meg se mondjam, csak kutakodjak a tudtod nélkül? Amikor Oxfordban tartózkodom, honnan tudnád meg? Tagadjam is le, ahogy te tetted? Anyu, ki az az Amhlaidh? Rémálmaimban jelenik meg… Ugye vittél pszichológushoz kiskoromban? Kihez?
– Az nagyon rég volt, rögtön miután örökbe fogadtunk. Már nem emlékszem a nevére. Szinte húsz éve volt. Elköltözött a városból. S azóta biztos nyugdíjba is vonult. Ha él még egyáltalán. Idősebb volt nálam, még apádnál is.
– Anyu, segítesz?
– Kérlek ne bolygasd a múltat. A saját érdekedben…
– Akkor is utána járok. Jogom van tudni ki vagyok. Ha nem másért, az előjött rémálmaimért. Anélkül nem tudom feldolgozni. Hidd el nekem, leendő pszichológus vagyok! Nem feltételezem, hogy elraboltatok! Megígértem, nem hagylak el! Visszajövök! Akkor is, ha segítesz, akkor is, ha nem.
