Ezekhez az adatokhoz nincs hozzáférése…
Másnap már Inverness felé robogott vele a vonat, amikor utolérte Suzy hívása. Barátnője ötlete volt, hogy bemegy érdeklődni a Nottinghami árvaházba, hogy lássa milyen akadályokba ütközhet Mary. Egy ügyvéd ismerősével is beszélt, mielőtt felhívta. Rossz hírekkel szolgált. A személyiségi jogok védelmét előíró törvény szerint adatokat senkinek sem lehet kiszolgáltatni, csak a jogosult személynek. Mivel Mary nevét az örökbe fogadás pillanatában megváltoztatták, csak Mary Wilson adatait kérhetné ki, hiszen e néven tudja igazolni magát. Ám Mary Wilson nevű lakója nem volt az árvaháznak. Az ügyvéd szerint e törvény az örökbefogadó szülőket védi. Volt rá eset, hogy anya beadta gyermekét az árvaházba, majd évek múltán meggondolta magát, s visszakövetelte gyermekét. Még ha jog szerint erre már nincs lehetősége a biológiai szülőnek, mert az örökbefogadás nem visszafordítható folyamat, megzavarhatja az örökbefogadó család békéjét, zaklathatja őket, s ez az örökbefogadott gyermek lelki egyensúlya miatt nem kívánatos.
Tehát kell egy B terv. Előbb azt kellene megtudni, hogy mi volt a neve az örökbefogadás előtt. Mary Wilson nézte az egyetlen bizonyítékot a kezében, a születési igazolványát. A név rajta hamis, vagyis nem egyezik azzal, amelyre születésekor keresztelték. A kiállítási dátum az örökbefogadás dátuma, esetleg néhány napos eltolódással a bürokrácia útvesztői miatt. Ám a születés dátumát feltehetően nem változtatták meg. Nem valószínű, hogy egy kitalált napot jelöltek meg ugyanabban az évben. A születési év biztos valós az iskolakezdés miatt. A születési hely is feltehetően az inverness-i szülészet, bár szülei lakhattak egy környéki faluban is. S még van egy bökkenő. Lehet nem is az Inverness-i árvaházból fogadták örökbe. Főleg, ha mint sejti, egy zűrös családi háttérből került az árvaházba, a szülei el is költözhettek. Akkor viszont a legapróbb nyom sincs, amin elindulhasson. Ha viszont mégis Invernessben született, annak két helyen kell lennie nyoma. Az egyik a városi tanács, ahova bejelentik a született gyermekeket, a másik a szülészet. Elvileg a templomnál is lehet, de ahhoz kellene tudnia a nevet, amire keresztelték. A keresztelésének dátuma viszont nem azonos a születésivel, lényeges, több hetes, sőt több hónapos eltolódás is lehet a születésnapjához viszonyítva.
Próbált valami történetet kitalálni, amivel megindíthatná a bürokrata szívét, hogy adja ki neki a születése után bejegyzett lányok nevét, de mindegyik történetet átlátszónak érezte, s tudta, ha rajtakapják a hazugságon, végleg bezárul előtte a kapu. Végül az őszinteséget választotta, a rémálmait elmesélve, és hogy emiatt szeretné a múltját feltárni. Nem volt sikere. Törvény az törvény.
A kórház levéltárosát, egy 25-27 éves nőt, valamivel jobban meghatotta a története, de őt is kötötte a törvény. Látszott rajta, szívesen segítene, de… Ekkor Marynek jött egy ötlete.
– Asszonyom, nagyon kérem, keresse ki ezen a napon született gyermekek nevét. Ne adja ide. Invernessben nem születik naponta több tíz lány. Lesz három négy… Írja be ön a facebook keresőjébe a neveket. Amelyiknek van facebook fiókja, az nem én vagyok. Ahhoz a névhez, amelyik én vagyok, nem kapcsolódhat facebook fiók. Az a személy nem létezik többé. Az én nevem megváltozott Én Mary Wilson név alatt nyitottam fiókot. Kérem segítsen…
– S ha Smith a családneve? – akadékoskodott a nő, de végül kötélnek állt. Hamarosan visszatért. Odanyújtott egy nevet: Eilidh MacUalraig…
A következő pillanatban meg is bánta.
– Kérem… ezt nem tőlem tudja… Megszegtem a törvényt… Nagyon megüthetem a bokámat…
– Anyukámtól tudom… – felelte boldogan-hálásan mosolyogva Mary Wilson alias Eilidh MacUalraig. – Nagyon, nagyon köszönöm!
Csak távozta után ült rá a szívére a szorongás. Hátha mégse a saját neve az Eilidh MacUalraig… De a családnév valahonnan ismerősen csengett. Ám a deja vu érzést nem követte felismerés. Sőt az első örömet hamar lelombozódás követte. Hiszen, bár tudja születési nevét, bizonyítani nem tudja… Az árvaházba ennyivel nem mehet, a városházára sem további információkért. De a temetőbe igen! De melyikbe? Sorra kell járnia mindegyiket.
Az első négy helyen sikertelenül próbálkozott. Már reményt vesztve nyitott be az utolsó lehetséges plébániára A MacUalraig család sírhelyét keresve. Már záróra pillanatában érkezett oda.
– Eilidh MacUalraig vagyok. Szüleim sírját keresem.
Az iroda ajtajának a kulcsát keresgélő férfi nem ujjongott a kérés hallatán.
– Jöjjön holnap… – felelte mogorván.
– Nézze, ezért jöttem az ország másik végéből. Nem tudok itt ücsörögni napokig. Kérem segítsen… Isten nevében. Megtehetném, hogy végig járom a temetőt sírról sírra, és előbb-utóbb megtalálnám. Kérem szépen, könnyítse meg nekem a keresést.
Végül a férfi bosszúsan bár, visszafordult és kikereste.
– B52-es parcella. A temető jobb oldalán van. Valahol amellett a magas fenyő mellett, mutatott ki az ablakon.
Mary lemondott a további faggatózásról. Elvileg szülei szinte húsz éve meghaltak, s akkor ez a fiatal férfi feltehetően kisgyermek lehetett, feltehetően nem ismerte őket. Egyelőre kimegy a sírhoz. A temető előtt volt egy virágárus lány, vett két csokrot, s magával vitte. Némi keresgélés után megtalálta a sírt. A sírkövön négy nevet talált. Egyiknek a keresztneve sem volt Amhlaidh. A születési-halálozási dátumokról arra következtetett, hogy az első két név a nagyszüleié lehetett, apjának szüleié. A másik kettő a feltehetően szülei. Eilidh és Roinald MacUalraig. Édesanyját szintén Eilidhnek hívhatták. A halálozási dátum megfelelt. Egyikük sem érte meg a negyven évet. Alig élték túl nagyszüleit. Édesanyja halt meg hamarabb, édesapja egy hónapra rá, bő fél évvel örökbe fogadása előtt. Vajon hogyan? A sír viszonylag gondozott volt, mármint nem nőtte be a gyom, de az egyetlen virágcsokrot jó egy hónapja tehették ide. Vajon ki? Egy rokon lehet? De az miért nem fogadta örökbe? S szülei miért haltak meg ennyire fiatalon? Baleset? S édesapja húzta egy hónapig édesanyja halála után? S ki az az Amhlaidh? Mert neve nem volt a síron. Bár lehet, nem is volt rokon…
Valaki fenntartja a sírt! A sírhelyet nem megvesszük, hanem béreljük…. Azért valaki fizet, s az adatai ott kell legyenek a parókián! A címe is! S a pappal is beszélnie kell. Még ha fiatal is, a híveket ismeri, s segít megtalálni egy ismerőst, szomszédot. Amint kijött a temetőből, egy újságosbódé mellett vezetett el az útja. Megakadt a szeme a helyi hetilap címoldalán. Ezt a lapot ötven éve alapították! Kell legyen gyűjteményük! Gondolta, megkeresi szülei halotti hirdetéseit, talán van utalás benne egy személyre, aki gyászolja őket, akit felkereshet. Irány a szerkesztőség! De jó, hogy a dátumokat tudja!
Szerencséje volt. Bár már későre járt, épp heti lapzárta volt, így bejutott, és rendelkezésre bocsájtották az archívumot. Először édesanyja halálozási dátumának megfelelő lapot kereste meg. Kinyitotta az utolsó előtti oldalon, ahol a halotti jelentések jelennek meg, s meg is találta a hirdetést. Aláírás: a gyászoló férje és gyerekei. Többes számban! Ezek szerint van, egy testvére! Lehet ő jár ki időnként a sírhoz! Meg kell találnia! Vajon mi lett vele, amikor ő is árván maradt? A testvéreket, ha lehet nem szokták elszakítani egymástól… Számolni kezdett. Ha édesanyja 38 éves volt, és mondjuk 18 évesen ment férjhez, akkor akár 19 éves gyermeke is lehetett. Anyukája is kétszer ment férjhez… De akkor miért nem lett a testvére/féltestvére a gyámja? Miért hagyta, hogy őt árvaházba adják? Ha meg korban hasonló volt, akkor együtt lehettek az árvaház lakói! S ő tudja, hogy szüleinek a gyermeke, hiszen gondozza a sírt! Akkor meg tudnia kell az ő létezéséről is! Ha korban hozzá hasonló, és az őt örökbefogadó szülők fontosnak tartották, hogy tartsa elhalálozott szüleivel a „kapcsolatot”, akkor róla is tudnia kell. No, persze, ő sem tudta vele felvenni a kapcsolatot a bürokrácia útvesztői miatt. Ha pedig idősebb nála, akkor is emlékszik rá!
Ezt a parókián megtudja holnap! Amint magához tért e felismerésből, lázasan kezdte keresni édesapja halálához kapcsolódó hirdetést. A halálozási dátum után következő lapot megtalálta, kikereste utolsó előtti oldalt, ahol a halotti hirdetések vannak… semmi. Ezek szerint testvére is kisgyermek lehetett, aki nem adhatott fel újsághirdetést. Akkor pedig ő is árvaházba került! Elszakították őket! Őt vagy nem fogadták örökbe, vagy az örökbefogadó szülők nem titkolták előtte, s hagyták, hogy tartsa a „kapcsolatot” a szüleivel. Mármint a sírral.
Összecsukta az újságot, s hátradőlt a széken, hogy összeszedje a gondolatait. Jó, hogy számított arra, hogy több napot kell itt eltöltenie, s foglalt szobát egy panzióban. Ráér ott a fotelben vagy ágyban megtervezni a holnapi napot. Meg kell találnom a testvéremet! Ez zakatolt benne. Épp felállt, és a helyére akarta tenni az újságot, amikor megakadt a szeme a vezércikken. Apagyilkosság. Borzalmas… ki vetemedhet ilyesmire, és miért? Hogy jut oda egy fiú, hogy megölje saját apját? Soha nem vonzották az ilyen szenzációhajhász újságcímek, most mégis belepillantott. Kiment a lábából az erő, szerencsére a szék közvetlen mögötte volt. Belerogyott. A tettes neve: Amhlaidh MacUalraig… Úristen! A bátyja megölte az apjukat…
