A XIX. század végén, a XX. elején több ezer artézi kutat fúrtak az Alföldön. Ebből tizenegyet Nagyrábén. Ezek a furások általában – legalább is Rábén -, háromszáz méternyire mélyültek le a talajba, ahol langyos, általában gázos, nagyon lágy ivóvizet találtak, amelyek nyomása elegendő volt ahhoz, hogy szivattyúzás nélkül a felszínre törjenek, és egészséges ivóvizet adjanak embernek, állatnak egyaránt.
A kutak behálózták a települést és a határát is: Szil Alja, Csetelapos, Pernyés, Füst Puszta stb. A bentiek főként a lakosság számára, a két hengermalom valamikori párhuzamos, egyidejű ellátására, a kintiek leginkább az állatok itatására szolgáltak.
A Pánti-féle ház mögötti, egykori artézi kút a később leszerelt, gőzgépes malom hűtővíz szükséglete mellett, a környék lakóinak ivóvíz szükségletét is kiszolgálta – igaz, lassú „picsorgással” -, egészen kb. ezerkilencszáz-ötvenötig. Akkoriban lezárták.
Hasonló sorsra jutott a református templom előtti, kétcsöves kút is, ahova gyerekkoromban két kannával jártam – amikor már elbírtam -, ivóvízért, amit az ivás mellett főzésre, mosásra, a mosogatás öblögető szakaszára használtunk.
Ezt követően, egy-két évtizeden belül az összes kút sorsa megpecsételődött, jött a mikrovízmű, a vízszolgáltatás bevezetése a házakba és a szennyvizek csatornázása.
*
Ilyen történeti előzmények után ugorjunk vissza az artézi kutak rábéi keletkezésének hajnalára, ott is annak a kútnak a születéséhez, amelyik az egykori Pocos (most Gyóni Géza) utca faluból való kifutásánál, onnan vagy száz méternyire, a déli irányban ontotta két beton itató csatornájába a háztartások ellátására és az arra járó csorda, valamint az ott gyülekező csürhe itatására is szolgáló, bőséges, ugyancsak langyos vizet.
Ebben az időben Német nagyapámék a gyepszélen, jobban mondva, a libalegelőn laktak, az akkori Gyepszél utcával (ma Liszt Ferenc körút) szembeni, apró parasztházban. Ezzel a házzal szemben volt – Pernyés irányában – az egykori állatvásár területe, aminek csenevész akác oszlopai és fái még az én gyerekkoromban is jó körül határolták azt a teret, ahol a gazdák és a kupecek alkudoztak a jószágra.
Ez a kis ház pontosan szemben volt az oda öblösen kitorkolló Bánát utcával. A bővület okára csak néhány éve bukkantam rá, miszerint ott azon három szárazmalomnak az egyike terpeszkedett, amelyek még jól kivehetők Rábé 1886-os kataszteri (adó kivetési) térképén. Ekkor már az egykori temető melletti gőzmalom működhetett, komoly konkurenciát és véget jelentve a szárazmalmok számára. (Az eredetileg jobbágyfalvakban a földesúr regáléban adta ki bérleményben a szárazmalmokat; Nagyrábén a bérleti díj 1,30 rhénusi/rajnai arany Ft volt évente, noha nem volt jobbágyfalu.)
Az idegenből jött „vízbányász” legények tevékenysége, elhelyezkedése miatt, jól szem előtt volt a fenti, kis házból, hiszen az egy macskaugrásnyira volt a furáshoz felállított, sokszor három-, máskor négylábú állványzattól.
A munkát a sötétedés sem akasztotta meg, mert az Auer-féle lámpák finom szövésű, impregnált selyem/műselyem harisnyája vakítóan fehér fényt vetített a tájra.
A többnyire fiatal, szórakozni vágyó férfiak szívesen évődtek a munkálataikat bámulni jövő gyerekekkel, felnőttekkel, de főleg a menyecskékkel. Ezekkel aztán gyengéd kapcsolatok is szövődtek a munkák idejére, azonban, állítólag, az ismerkedésből tartós kapcsolatok is szövődtek.
Német nagyanyám ugyan nem ment oda tátani a száját a furáshoz, de minthogy jól látta, a lámpa vakító fényköréből a sötétségben eltűnő párocskákat, sommásan azt mondta családja körében, de később máshol is:
– Ez biz’, nem más, mint a szerelem kútja! Így ragadt rá az igencsak hasznos, de kiszolgált artézi kútra véglegesen a Srerelemkút elnevezés, amit még az idősebbek ma is használnak a faluban, ha a régi, szép időket emlegetik, amikor még a kű is lágyabb vót.
