S. Károly tiszteletessel akkor találkoztam először, amikor egy ezüstös kancsóból a fejemre öntött holmi hideg vizet, amitől – állítólag – magas „tenorfekvésben” sikítoztam.
„Emlékszem” a református templom magas légterében zengő orgona hangjára. Keresztanyám, az egyik helybéli bádogos felesége, alig tudott megtartani a pólyámban, annyira viszolyogtam a keresztelő víztől.
Ezt az állításomat általában nem szokták elhinni az emberek, pedig szóról, szóra minden így történt. Hogyan is lehet ez? Úgy, hogy 1940 augusztusában – minden esetre meleg nyár volt -, négy hónap híján már két esztendős voltam, Addig meg pogány.
A nevével a faluban, az iskola megkezdése előtt is gyakorta találkoztam. Személyes nexusunk csaknem bizalmassá teljesedett ki, amikor az általános iskola még Nagyrábén a református egyházé volt.
Reggelente ott kezdődött meg a tanítás a mindennapi istentisztelettel. Nagyon izgalmasnak találtam az orgona fujtatásának műveletét, ami úgy történt, hogy felálltunk a fújtató hajtószárának a hangszerek királynőjéből kiálló részére, és egy a fölött lévő fogantyú segítségével ránehezedtünk a rúdra, illetve adott ütemre megszüntettük a nyomást.
A fújtatásért komoly verseny folyt. Ezért minden fondorlatomat bevetettem, minél többször kerüljek sorra.
A táblákra kirakott énekek, zsoltárok többségét elsajátítottam már otthon, mert anyám és Piroska néném, aki a legtemplomosabb volt a családban, téli estéken gyakorta énekelgette azokat.
A nagytiszteletű úrhoz konfirmálásnál nem volt szerencsém, mert nem vettem részt azon. Az általános iskola állami lett, bár a vallásórák megmaradtak.
A vallást tanító bácsi pedig idejében szólt anyámnak:
– Áldás, békesség, kedves asszonyom! Tetszik tudni, hogy a fia nem jár el a vallásórákra?! Pedig ön korábban rendszeresen járt bibliaórákra, jótékonysági teadélutánokra. A Nőszövetség nevében gyűjtést is rendeztek, hogy S. nt. úrnak új palástot varrathassanak, aminek az átadásán ön mondott frappáns beszédet.
– Igen-igen, kedves tiszteletes Úr. Ez így volt, de az a kérésem, ne erőltessük a gyereket – szakította meg anyám a tiszteltes úr enyhén vádló felhangú szóáradatát, majd folytatta:
– Ráér még a fiam eldönteni, milyen legyen a viszonya a valláshoz. Azt bizton állítom, hite az van, és jóravaló gyerek, kitűnő tanuló. Tőlem, a családomtól csakis a jót tanulhatja, láthatja.
A pap bácsi nagy Áldás, békesség!- gel elköszönt, mert belátta, ezekben, a háború utáni években nem olyan az egyházak helyzete, mint korábban. Nem hogy tűrték, inkább erősen támadták őket, felekezetekre való tekintet nélkül.
A tiszteletes Ili lányát, osztálytárs nőit ismertem, eggyel felettem jártak. Némelykőjükkel még játszottunk is a Berek Alján.
Eljött az idő, hogy csak időnként tartózkodtam szülőfalumban, a gimnázium és az egyetem miatt. Aztán meg dolgozó, családos ember lettem.
Az is bekövetkezett, hogy S. nt. úr nyugdíjba ment, de még helyettesítgetett a közelebbi településeken, és ideje lett a családlátogatásokra.
Kabán még szolgált a sógora G. nt. úr. Ugyanott védőnőként dolgozott a nővérem, Erika. A tiszteletes emlékezett – biztos, hogy anyám miatt -, mert a nővérem a konfirmációra érett korában nem is tartózkodott szülőfalunkban, hogy ő kedves, jóravaló teremtés. A jó pásztor kötelességének érzete, hogy a gyülekezet egykori támogatójának a lányát, akit szintén megkeresztelt hivatalos és baráti vizitáció során meglátogassa, hogyan éli életét, és egy jót beszélgessenek a régi, szép időkről.
Honnan, miként, de tudta a tiszteletes már első látogatása során is, hol leli a falu egyik védőnőjét, a nővéremet.
Déltájt ballagtak a mutatók a toronyórán, amikor a tiszteletes – nem először – ismét bekopogtatott Erikához. A nővérem éppen főzött, és ahogy a tiszteletest beengedte, annak az orrát igazi, fővésben lévő, rábéi töltött káposzta illata bódította el:
– Aldás, békeség, Erika! Ha istent ismer, adjon nekem abból a káposztából, mert érzem, az félfővében van. Én pedig csak úgy szeretem ezt az ételt, ha ropog a töltelékek burka, a savanyított hordós-káposzta.
– Isten hozta, kedves tiszteletes Úr! Tényleg éppen jókor jött! – azzal gyűrt neki három tölteléket, úgy berántatlanul, hogy teljesen tele lett a mélytányér.
A tiszteletes jó ízűen bekanalazta a rábéi ízeket, még beszélgettek, majd kedves istenhozzádot mondtak egymásnak.
S. tiszteletes már nem is volt közöttünk, amikor 2013-ban tizenhárom rábéi szerző írásaiból, képzőművészeti alkotásaiból antológiát szerkesztettem, ami nem az én ötletem volt, viszont a mű finanszírozásának jelentős részét magamra vállaltam, a szervezési, adatgyűjtési, szerkesztési munkával együtt. Ekkor ismerkedtem meg nt. S. K. tiszteletes irodalmi munkásságával, ami ekként bele szerkesztettem a Visszfény c. kötetbe.
Ez az írás – noha nem dehonesztáló – természetesen nem került a prózák közé, noha a téma nagyon a tollam hegyére kívánkozott. Ugyanis a családunkba szólássá nemesedett, miszerint „Szerette, mint Sipos tiszteletes úr a félig főtt töltött káposztát”
