Hol volt, hol nem volt – ezt szó szerint kell érteni -, volt Csillag nagyapánknak a pernyési útfélen egy tanyája, néhány hold gyenge minőségű földdel, amiben azért a kukorica és más kapások megteremtek, csak nem kellett tőlük nagy termésátlagokat várni.
A tanyát a falu felül tamariszkusz bokorsor és néhány öreg szilvafa vette körül.
A ház maga hagyományos parasztház volt beosztását tekintve, és természetesen berakott spór és kemence is kojtorgott benne. A tanyát egy család „üzemeltette”: ott lakhattak egész évben, munkájuk ellenében. Ők voltak a tanyások.
A nővéremmel a háború előtt több ízben kimentünk a tanyára, hiszen az a Szerelemkúttól csak tizenöt-, húszpercnyi járóföldre volt, apró lábainknak is.
Az egyik enyhe, ősz közeli kirándulásunk alkalmával Mariska néni, kinti tűzön – ez alatt egy viseltes üstházat kell érteni -, gyenge csöves kukoricát főzött a fedővel takart zománcozott üstben.
A tűznek, a fővő kukoricának már messziről lehetett érezni az illatát, mert a legelőn szedett árvagané és termett csutakatő szaga keveredett bele.
A kiszedett, főtt csövet csuhéban kaptuk, hogy ne égesse a kezünket. Ez vetekedett az istenek eledelével, mostani megítélésem szerint: a gyenge kukorica édes és enyhén füst szagú volt.
A benti kemencében tegnap sült tökdarabokat az asszonyság megmelegítette egy kissé a spór platniján. Ennek a töknek igen emlékezetes az íze: a sült falatkák igen édesek voltak, és egyáltalán nem lágyak. Mostani eszemmel tudom, látogatásunk idején pedig a sütőtököt még nem csíphette meg a dér. Az ízhez nyilván hozzájárult a szíves kínálás és kiszolgálás.
*
Amikor 1944-45-ben Pernyés és a Királyút felől bejövő oroszok bevették a falut, a Pócsi család bejött hozzánk a Hajnal utcára, és valameddig ott tartózkodtak. Kitűnően emlékszem, a fiatal, szemrevaló Pócsi lány igencsak tetszett a lábadozó orosz sebesülteknek, akiknek az utcai nagyszobánkban „kórterem” volt berendezve, gerendákkal, szalmával. A lányt az oroszok „Cigánykának” hívták, sötét szeme és haja miatt (Oroszul csaknem úgy hangzik a cigány szó, mint magyarul).
A fiatal hölgy, a nagyon játékos kis macskáink farkára, a tépésből masnit kötött, amivel aztán ment a kergetődzés az asztal alatt, az oroszok nagy derültségére. A cicák olyan egyhónapos formák lehettek.
A falusi élet, paraszti lét egyszerű ízei egy életen át elkísérik azt az embert, akit gyermek korában a kemence illata, a ganés tüzelésű, szegényes üstház füstje egyszer is megcsapott.
Csodálom ugyan a szarvasgombás, parfés, zsüs, a tenger gyümölcseivel varázsló, redukált stb. francia ételeket, és minden bizonnyal szeretném többségüket – csigát, kagylót, rákot stb. már ettem -, de igazi nosztalgiát nem irántuk, hanem gyermekkorom maghatározó ízei iránt érzek.
