Így, egyedül ez a szó még bármilyen tartalmú mondatban lehetne alany vagy tárgy. Esetünkben azonban a kukorica sorra történő vetése sorközének a gyomtalanítását jelenti, igásló, ekekapa, egy hajtó és egy, a ló száját kordában tartó személy közreműködésével, amikor a kukorica már jól kifejlesztette a tövét, szárát, esetleg csőkezdeményeit is.
Szép dolog ez, de a művelet nem kíméli meg a gazdát a tövek közti, kézi kapálástól, ami szintén a gyomtalanítást is szolgálja. A kukoricavetéssel az ilyenfajta munkán kívül számos más teendő is adódik, amíg a csöveket meg lehet főzni, le lehet törni, meg lehet fosztani, és górékba, tárolókba lehet rakni, hogy aztán a lemorzsolt magok kacsa- vagy libamájjá, tepertővé, véres hurkává, ínséges időben málévá stb. változzanak.
A kukoricát kb. 4℃ hőmérsékletű földbe vetik, tavasszal. A húzatás ennél melegebb időben történik, ámde Nemes Imre bátyám egylovas szekere zöldhajnalban kocogott kifelé a Pernyésre vezető, kopott makadám úton, az egykori Csillag-féle tanya irányába, amikor igencsak hűvösöcske volt még. A ló nagy párafelhőket prüszkölt, csak a patái üteme hallatszott, amit a szekér nyikorgása nem tudott elnyomni, és megszokottá vált. A Nap Várad felől még csak sejtette, hamarost feltűnik a láthatáron. Hallgattunk. Majd Imre bátyám törte meg a csendet, hozzám intézve szavait:
– Oszt’ hát, ültél mán lovon?
– Nem én, soha. – válaszoltam fázós szűkszavúsággal
– Vón-é hozzá kedved?
– Vőni vóna, de mi lesz a dógom? Hiszen anyámmal mán megegyeztek, segítek a húzatásban
– Ez a beszíd, fijam! A’ nem lesz egyéb, mint tartod az ekekapát húzó lú száját, nehogy bele-bele kapjík a tengeri leveleibe. A kapa két szarvát én fogom, és igazítok, ha kell.
– Értem. – közben azon gondolkoztam, ezt vajon meg tudom-e akadályozni. Bátyám megsejthette aggodalmamat testbeszédemből, ezért bátorított:
– Egyet se fílj! Ott leszek én is. Meg a lú nem először igás az ekekapa előtt, ezírt tuggya a regulát. Az irány tartása a legfontosabb!
*
Közben kiértünk a kukoricáshoz. Balra letértünk a kövesútról. Imre bátyám kifogta a lovat a szekérből. Pehelyként kapta le az ekekapát a szekérderékból, miután leeresztette a saroglyát. Csodálkoztam az erején, noha a negyvenes évei végén járó ember tagbaszakadt volt. Ugye, az efféle kapagép elé nem kell taliga, mert van egy beépített, vezető kereke elől.
Az egyetlen lovat úgy fogta át a kapa elé, hogy az istrángok hurkait fellazította, és egyszerűen átrakta a kapán állandósított hámfára.
Kezdődhetett a munka. Engem felsegített a ló hátára. Csak úgy, a szőrén kellett megülnöm a lovat, aki a későbbiekben engedelmes jószágnak bizonyult. Rövid, zablás szárat kaptam a kezembe. Beálltunk a falu felőli, szélső két sor közé.
– Csillag, gyí, te! – Biztatta a lovát és engem Imre bátyám. Eleinte nagyon élveztem a lovaglást. Ment is minden, mint a karikacsapás. Így forgolódtunk a kukoricás két oldalán, úgy fél kilencig. Akkor leálltunk a szekér mellé, föröstökölni.
A csöcsös vizeskorsó mellől előkerült a szeredás, amiből házi fehér kenyeret, szalonnát, vereshagymát rejtő kockás kendő kandikált ki. Imre bátyám jó ízűen falatozott, én meg az anyám által készített „szendvicset” majszoltam el. Akkoriban nem így hívtuk a két vajas kenyérszelet között lappangó húsféleséget. Törtnetesen, akkor, csirkecombból szelt darabokat kaptam („McChicken”), saláta nélkül.
Meghúztuk a korsó hűvös vizét, és némi böfögés után megkezdtük a húzatás befejezését. E közben már nem esett annyira jól a Csillag megülése. Rájött az ülepem, hogy a derék igásnak kiálló gerince van, ami kezdett nem nagyon jól illeszkedni fokhagyma alakú farpofáim közé. Törte azokat kutyául.
Dél-felé járhatott az idő amikorra a „kétcsillagos” munka befejeződött. Megváltás volt számomra, hogy hazafelé a szekér „kipárnázott” ülésdeszkáján fájlalhattam, nyugtathattam sokat szenvedett fenekemet. Gondoltam, holnap vagy utána, már sokkal jobb lesz a helyzet.
Nos, ebben jókorát tévedtem: Egy hétig formán nagyon erős izomláz tombolt az ülőkém minden alkatrészében.
Pajtásaim azt mondák:
– Te, úgy jársz, mintha tökös vónál! Szítterpesztett lábbal!
