Az alapfelállás: Két férfi sétál az utcán, szembejön velük két nő. Az egyik férfi beszédbe elegyedik az egyik nővel. Ennyi.
Kedvenc íróim stílusában próbálok a szituációból rövid történeteket írni, némi áthallással és idézetekkel tarkítva a szerzők nagy sikerű műveiből.
Írásom célja színtisztán a magam és mások szórakoztatása.
A történetekben a stílus miatt néha csúnya és obszcén szavak hangzanak el, ezért elolvasását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.
Ernest Hemingway
Az utca legalább húsz láb széles és két mérföld hosszú volt. Egy sötét sikátor mellett haladt északnak, végig a város keleti szélén. Két oldalán szürke házak magasodtak. A téli este gyorsan sűrűsödött: fújt a szél, és nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.
Két férfi haladt a járdán, egy alacsonyabb és egy magasabb. Mindketten fekete felöltőt és fekete fedora kalapot viseltek. Lehetett látni, akinek volt szeme hozzá, hogy gengszterek.
Az éjszakai lokál előtt két nő álldogált, erősen kisminkelve, majd elindultak feléjük. A magasabb férfi a társára nézett, majd bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.
– Látod, Tom?
– Látom hát! – mondta amaz.
– Vadászösztön.
– Az.
Hallgattak egy sort, miközben az est közéjük ólálkodott. Csikorgató hideg volt.
A nők már egész közel értek. Az egyik szőke volt, a másik barna. A szőke hosszú szárú szipkából cigarettázott. A barna lány a magasabb férfira nézett, és elmosolyodott.
A férfi üdvözlésképpen megemelte a kalapját.
A mulatóból egy közismert sláger dallamai szóltak. „Baby, ha szeretnél elhajóznánk Tahitira”.
Nem történt más. Némán mentek el egymás mellett, miközben teljesen beesteledett, és feljöttek a hideg csillagok.
Tom kíváncsian nézett a társára.
– De hát miért nem?!
– Semmi! Férfidolog – mondta az egykedvűen – Gyere, inkább igyunk meg valami erőset!
Márai Sándor
A macskakövekkel kirakott utcácska emlékeimben még úgy él, mint rózsafüzéres gyermekkorom idején, mikor vattacukorszagú vasárnapokon együtt szaladtunk a templomból hazafelé, méla harangszó mellett a szomszéd hentes kilencéves Ágikájával, akinek a szőke copfjai úgy lebegtek a langyos nyári szélben, akár az arany kalászok a végtelen búzamezőn.
Az utca még most is itt áll, szinte ugyanolyan, de valami mégis megváltozott. Már nem az, ami régen volt, most valami bús, borús őszi halálszagot áraszt, és rothadó, lilás, hússzínű árnyékokat vet.
Két, az életbe belefáradt férfi kopott kabátban sétál a Weimarer Strasse irányába. Szemben velük két jól öltözött úrihölgy.
A férfiak szertartásosan köszönnek, majd az egyik hirtelen privát beszélgetésbe bocsátkozik a barna hajúval. A nő kacéran hátra veti a fejét, és nevet, majd kihívóan a férfira néz: franciásan elegáns, ódivatúan kéjes.
A jelenet olyan banális, egyben cinkos és cinikus egyszerre, ám nekem mégis valami olcsó Shakespeare előadás benyomását kelti, amit talán Londonban, vagy Stratford-upon Avonban láttam.
Nevetek. Az élet hiúságai. A boldogsághoz olyan kevés dolog kell. Az élet csodálatos színjáték, de előbb vagy utóbb, úgyis mind meghalunk.
Charles Bukowski
Már hetek óta nem jutottam ki a lóversenypályára, és ettől kissé feszült voltam, alig tíz dolcsi zörgött már csak a zsebemben.
Ráadásul ez a perverz kis szemét, aki esztétának vallotta magát, is itt sétált mellettem és közben Istenről, Wittgensteinről, meg a pinákról traktált. Tök feleslegesen rabolta az időmet, mert szegény egyikhez se értett igazán, de azért csak nyomta a sódert, miközben elszívta az összes cigimet és megitta majdnem az egész üveg piámat is.
A két kis ringyó pont előttünk farolt ki a csehóból. Az egyiknek sportos kis melle volt, a másiknak meg nem volt feneke. Egyből begerjedtem. A kismellűt ott helyben megerőszakoltam volna, de úgy, hogy a szar is kijöjjön belőle.
– Kurvák van piátok? – ordítottam rájuk kedvesen.
– Ezt dugd fel magadnak, te vén részeg kéjenc! – mutatta be a középső ujját az, amelyiknek nem volt feneke.
Mindketten nevettek.
Irtó dühös lettem, nekem ne szóljon be egy ilyen kis segg nélküli picsa. Rávetettem magam, de a délelőtt folyamán megivott temérdek whisky szódától némileg belassulva elvétettem az ugrást, és fejjel egy fém lámpaoszlopnak csattantam.
Mire nagysokára magamhoz tértem már mindenki lelépett, még a kis szar esztéta is, aki úgy nyomta nekem a sódert, és ráadásul a maradék vörösboromat is elvitte. Szemetek.
Valahogy sikerült talpra állnom, és kihalászni egy gyűrött cigit a bal felső zsebemből aztán nehézkesen rágyújtottam.
Mélyen leszívtam a kékes füstöt, és emlékszem, aznap, azt hiszem igazán, és világrengetően boldog voltam.
Joseph Heller
A nyári éjszakában az Örök Város, akár egy lusta kurva, terült el körülöttük.
Róma ilyenkor tele volt stricikkel, lotyókkal, zsebmetszőkkel és részeg amerikai katonákkal, akik a még náluk is részegebb nőiket terelgették, hangos hahotázás és obszcén megjegyzések kíséretében.
Yossarian barátjával Éhenkórász Joe-val sétált a Colosseum felé vezető úton. Pár nap eltávra jöttek a postagéppel. Nem akartak semmit, csak valahol alaposan berúgni, majd felszedni pár nőt és rendesen megdurrantani őket.
Mondjuk Éhenkórász Joe sosem tudta eldönteni, hogy lefényképezze vagy megdugja őket. Ezért mindig lázas sietséggel csattogtatta a fényképezőgépét, amiből sosem lehetett a filmet előhívni, és közben teli torokból kiabálta: Itt a nagy fotográfus a Life újságtól, óriási címlap fotó! Sovány, szőrös teste csak úgy rezgett a visszafojtott indulattól, őrült szeme vérben forgott.
B-25-ös bombázók húztak el felettük hangos jajgatással és Yossarian ahogy felnézett ijedten összerezzent. A kötelékben az egyik gép erősen füstölt, de tartotta a magasságot, és ahogy látta megvolt mindenki. Megint fel fogják emelni a bevetések számát – gondolta elkínzottan.
Milo megmenthetné, de Milo most épp Egyiptomban van, hogy a gyapottermést felvásárolja. Ráadásul Milo sosem segít senkin. Milo üzletember. Ő az, aki 5 centért veszi a szicíliai tojás darabját, háromért adja el a kantinnak, és 2,5 cent haszna van minden egyes eladott tojáson.
Milo is őrült, mint mindenki más, kivéve Yossariant és Natelyt. Nately nem őrült, de őrülten szerelmes abba a prostiba, aki mindig olyan undok vele. Szóval egykutya.
Két nő jött szembe, az úton és Yossarian gyanakvóan vizslatta őket, nem akarják-e esetleg megölni. Egy ideje már mindenki az életére tört.
Az egyikben Yossarian felismerte Nately kurváját. A nő álmos volt, és unott, ahogy mindig.
– Buona sera – köszönt Yossarian.
– Troia di tua madre! – sziszegte a nő
– Tu sei pazzo?!
Éhenkórász Joe már nyúlt volna a fényképezőjéért, de Yossarian lefogta a kezét.
– Tűnjünk el innen – súgta barátjának.
– De miért? Épp most akartam lefényképezni őket. Micsoda bőrök!
– Mert ez csapda.
– Csapda?
– Igen! A 22-es csapdája – válaszolt Yossarian keserűen – Mindig az. Az a tetves, istenverte 22-es!
Örkény István
Arról, hogy mi a ciki. (egyperces)
Tegnap délelőtt egy kedves barátommal éppen a Nagykörúton sétáltunk, az idő szép volt, a levegő enyhe, a Nap fényesen sütött, amikor váratlanul elénk toppant Z. neje és barátnője, akiről tudni érdemes, hogy Pest egyik legszebb nőjének tartják. Z. egyébként kollégánk, és jóban vagyunk. Remek férfi, munkatárs és barát.
A hölgyek kedvesen mosolyogtak, és én elpirulva bal kezemmel megemeltem az új kalapomat, majd nyájas szavakkal üdvözöltem őket.
Ennyi történt csak, ám később a klubban, barátom rosszalló tekintettel, szűkszavúan csak ennyit mondott.
– Ejnye, Frici! Hát nem szégyelled magad? A te korodban?!
Chuck Palahniuk
Amit Tyler Durden tud, azt én is tudom. Szórakozottan sétálunk egymás mellett az úton.
Éppen a klubból jövünk. Az egyik fogam kilazult, és a térdem is csúnyán lehorzsolódott. Most biztos kíváncsi vagy milyen klubról beszélek, de a klub első szabálya kimondja: senkinek egy szót se a klubról!
Tényleg jó kis bunyó volt. Semmi sem oldódott meg, semmi se lett jobb, de már semmi nem számít és Tyler azt mondja a Mona Lisa és szétesik egyszer.
Hallom a hangját ahogy éjszakánként a fülembe súgja: „Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma. Nem egy menő ruha vagy. Egy bohóckodó ganajkupac vagy.”
Két fiatal csaj áll a vegyesbolt előtt, olyan alterfélék, tépett séróval. Rágóznak. A fekete bejön, pont az esetem. Tyler tudja, és rám villantja legszexisebb mosolyát.
– Na mi lesz? Felszeded a csajt, vagy én szedjem fel?
Tudom, hogy megteszi. Gátlástalan. Látom, ahogy smúzolni kezd a csajokkal. Apu irigy és picike nemi szerve vagyok.
Próbálom nem tudatosítani a dolgot. Lazán álldogálok mellettük, miközben a kilazult fogamat piszkálom a nyelvemmel, és próbálok kedvesen mosolyogni.
Tegnap Tyler elkérte a tárcámat, majd kidobta a buszablakon. Azt mondta csak akkor tudok mindent megtenni, ha már semmim sincs. Nos, van benne valami. Igen. Érzem, ahogy közeledik a mélypont.
Valahol megszólal egy sziréna, és összekeveredik a csajok vad röhögésével.
Egy rendőrautó vágódik be a sarkon és tart egyenesen felénk. „Idővel mindenki túlélési esélye a nullára csökken” – gondolom.
Ideje elhúzni. Tyler és a csajok már le is léptek, de nekem nem sikerül.
Nagydarab zsernyákok ugrálnak ki a járműből, majd ahelyett, hogy erővel a falhoz kennének kedvesen körbevesznek, mosolyognak.
Arcuk véraláfutásos, az egyiknek fel van kötve a keze. Vidámak, viccelődnek. Az egyik kedélyesen még hátba is vereget.
– Csodáljuk magát mister Durden – mondja a felkötött kezű –, és csak szerettük volna közölni önnel, hogy minden a legnagyobb rendben halad. A nagy terv ma este megvalósul, és ezt csakis egyedül önnek köszönhetjük!
