Apró lépcsőkön vezetett az út,
messzi a hideg végtelen át,
csepergő fénykazalnál megfordult,
hátrahagyott pár ólomkatonát.
Lépkedett a sötét terek síkján,
bakancsába folyt a kényszerűség,
vállára borult egy- egy sarlatán,
énekétől vajszínű lett az ég.
Árkok mélyéből félelmet lopott,
törött lelke mögé temette el,
bütykei fonták a szebb holnapot,
csipkézve kesernyés rejtelmekkel.
Lomha gépek messzi futottak vele,
nem maradt se ördöge, se istene,
szitkokért meleg ölelést adott,
homokba rajzolt minden tegnapot.
Legutóbbi módosítás: 2025.01.01. @ 20:31 :: Serfőző Attila
