Egy ambiciózus riporter.
– Még van szüksége az újsággyűjteményre? – állt meg mellette Claire Higgins. – Rosszul van kisasszony? Hozzatok vizet! Hívjam a mentőt?
Remegő kézzel vette el a vizet, és mohón ivott bele.
– Nem… Nem szükséges… Már jobban vagyok… Kicsit megpihenek, s megyek is… Elteheti. – mutatott az újsággyűjteményre.
– Biztos jobban van? Megtalálta, amit keresett?
– Jobban. Köszönöm, megtaláltam. Tudna e cikkről egy másolatot adni? – gondolta meg magát.
– Hogyne! – felelte Claire Higgins, majd ő is meghökkent a vezércikk láttán. Miközben a másolóba helyezte a lapot, rákérdett. – Mi a köze ehhez a tragikus történethez?
– Eilidh MacUalraig vagyok… Mármint voltam… Irataim szerint Mary Wilson vagyok. Apám volt az áldozat…
– Claire Higgins – nyújtott kezet. – Az Inverness Courier tulajdonosának lánya vagyok, kezdő riporter és segédszerkesztő – mutatkozott be. – Eddig nem tudta?
Mary/Eilidh néhány szóban vázolta a történetét. Az örökbefogadást, a felismerést, a gyökerek keresésének szándékát, majd az itteni döbbenetet.
– Feltételezem, hogy az utolsó dolog, amire vágyik, hogy e történet egy bulvárlap címlapjára kerüljön, s a közvélemény ismét csámcsogjon családi tragédiáján. Hogy felismerjék, és összesúgjanak a háta mögött. Nézze, itt ma lapzárta van, és egy hetilapnál ez egyenértékű egy kisebb diliházzal. De nagyon szeretnék önnel elbeszélgetni. Meghívom reggel egy kávéra vagy teára, tudok egy intim helyet. Azzal a feltétellel, hogy ami ott elhangzik, abból egy betű se láthat napvilágot az Ön előzetes engedélye nélkül. Ezt holnap, beszélgetésünk megkezdése előtt, írásba adom. Egyetemi éveim óta foglalkoztat az örökbefogadás problematikája, szeretnék erről egy cikksorozatot írni. Nem konkrét személyekről, hanem a jelenségről, a pszichológiai és jogi vonatkozásairól, melyek ellentmondásosak. Ám meggyőződésem, hogy múltjának kutatása közben akadtak nehézségei, találkozott zárt ajtókkal, melyek Ön előtt nem, de egy újságíró előtt talán megnyílnak… Adjuk meg az esélyt az együttműködésnek! Nézze, ha bulvár-riporter szeretnék lenni, aminek itt tanúja voltam, az remek ugródeszka lenne… S mivel tanúja voltam nem kellene engedélyt sem kérnem… De én nem ezért léptem apám nyomdokaiba!
Tényleg kedves helyre hívta Claire. A kávézó berendezése jó ízlésessel ötvözte a skót hagyományt a fejlődéssel. A kis teremben apró kis szeparék biztosították a vendégek intimitását. Amint helyet foglaltak, azonnal megjelent a pincér, s hamarosan ott gőzölgött előttük a Ceyloni eredetű earl grey tea. Jobb az, mint a kávé.
– Szólíthatsz Clairenek. Én hogyan szólíthatlak? Marynek vagy Eilidhnek?
– Mary Jobb lesz. Az Eilidhre nem biztos, hogy reagálnék … – felelte elmosolyodva. – Nem vagyok hozzászokva.
– Egyetemi kollégám mesélt osztálytársáról, aki serdülő korában jött rá, hogy örökbe fogadták. Azóta foglalkoztat ez a téma. Sokféle vetülete van. Ha a gyermek eleve tudja, hogy örökbe fogadták, még akkor is vannak lelki válságai. És az örökbefogadó szüleinek is. Számomra a legizgalmasabb azon gyermekek esete, akiket baba vagy totyogó korban fogadnak örökbe. Akik örökbefogadásra szánják el magukat, az ilyeneket keresik. Egy akkora gyermeknek nem lehet előadást tartani a biológiai és a nevelői szülő közti különbségről. De, amikor már értené, ez lelki válságot okozna a gyermeknek, amitől a nevelőszülő megvédené, tehát halogat. Ha sohasem jön rá a gyermek, rendben. De ehhez kész összeesküvést kell szervezni ellene. Elég egy elejtett szó… s kiderül. S akkor a gyermek elkezd érdeklődni biológiai családja iránt – nézett Maryre, kinek tekintetén látszott, hogy a mondat telibe találta. – A babaként-totyogóként örökbe adott gyermekek közt ritka az olyan eset, mint a tiéd, amikor mindkét szülő meghalt. Gyakoribb eset a leányanya, aki kételyei miatt, vagy családja, netán új párja nyomására árvaházba adja gyermekét. Nem ritka, hogy ezek az anyák meggondolják magukat. Egy ilyen megjelenése az örökbefogadó családnál felforgatná a család életét. S a legnagyobb vesztes a gyermek lenne… Emiatt a törvény védi az örökbefogadó családot, s elrendeli az információzárlatot. A sem a biológiai anya, sem rokonai nem kaphatnak többé információt a gyermekről, akiről egykor anyja lemondott. Csakhogy ott a gyermek, aki esetleg felnőtt vagy szinte-felnőtt fejjel keresi a múltját. Elvileg erre emberi joga lenne… Egy tizenéves gyermek megtudja, ki a biológiai anyja. Felkeresi. De anyjának már családja van… Egyszerre két család élete fordulna fel, s feltehetően az örökbefogadott látná a kárát… De felmerülnek jogi kérdések is. Például az örökbefogadott örököl nevelőszülei halála esetén. Biológiai szülei után már nem. De a gyermek nem mondott le a jogáról, hogy a biológiai családhoz tartozzon. Senkit nem lehet az állampolgárságától megfosztani. A családjától miért? Ő nem hozott ilyen döntést. Képzeld el egy dúsgazdag arisztokrata család megesett lányát, aki a család nyomására adta árvaházba a gyermeket. A gyermek miért nem választhat, kitől akar örökölni?
Mary egy ideig a gondolataiba merült, mielőtt megszólalt. Claire amikor észrevette hagyta, nem zavarta tovább beszédével.
– Az együttműködés egy kétoldalú jelenség. Engem viszont a történet azon része érdekel, amelyet semmilyen körülmények közt se tennék publikussá. Így nem hiszem, hogy viszonozni tudom a felajánlott segítségedet, nem szeretnék visszaélni vele. Mindenesetre megemelem a kalapomat a pszichológiai fejtegetésed előtt. Szakembernek is becsületére válna. Pszichológia szakos egyetemista vagyok… – magyarázkodott.
– S még azt állítod, hogy nem tudsz segíteni nekem? – nevette el magát Claire. – Épp egy szakembert keresek, aki véleményezze munkámat, korrigáljon, s esetleg adjon tanácsot is. Szóval ki vele, miben segíthetek?
Mary elnevette magát. Elmesélte, ezúttal részletesen a történetet, nem, amiként azelőtt este néhány szóban. S ecsetelte terveit. Visszamegy a parókiára, hogy megtudja szülei egykori címét, és hogy megtudja, ki volt a pap akkoriban, hogy fel tudja keresni, s elbeszélgetni a pappal, majd a szomszédokkal, mire emlékeznek a szüleivel kapcsolatban. Clairenek feltűnt, hogy bátyjáról egy szót sem ejt. Pedig ő még életben van…
– Félsz vele találkozni, ugye? Miközben saját lelki egészséged szempontjából alapvető lenne, mindent elkövetsz, hogy ezt halogasd, vagy egyenesen ne is sikerüljön… Tombol benned a vágy, hogy neki szegezd a kérdést, miért ölte meg apátokat, de félsz tőle. Vagy inkább a kérdést neki szegezni félsz? – érzett rá Claire. – Megtalálod végre, s a kérdés olyan vihart kavar majd, amitől elveszted végre a megtalált testvéred? Akkor pedig jó lenne előre tudni, hogy kicsoda. Mert a kérdést neki kell szegezned. És szüleidről is ő adhatja a legpontosabb tájékoztatást. Az ember a kinti világban más, mint a saját háza négy fala közt. Másrészt ő a kulcs ahhoz, hogy igazolhasd, te vagy Eilidh MacUalraig. Anélkül minden ajtót az orrodra vágnak.
– Jól látod, elhagyási félelem, szorongás. Alapvető gyermeki szorongás, de az árván maradt, elhagyott vagy szeretetmegvonással nevelt gyermekben ez patológiás vagy legalább is azt súroló szintre emelkedik. Talán meglepő, de egy bántalmazott gyermek esetében – a szélsőséges kivételeket leszámítva – a legnagyobb trauma a szeretet megvonása bántalmazás közben, nem maga az okozott fizikai fájdalom és a veréstől való félelem.
– Nocsak, én ma fontos dolgot tanultam! Köszönöm! – mosolygott rá Claire, s kihörpintette az utolsó korty teáját. Szóval a fókusz nem a szüleiden, hanem a bátyádon van, s mielőtt találkozol vele, minél több információt kell szerezni róla, és magáról a tragédiáról. Én felkutatom a per anyagát, és az ügyvédet, aki bátyádat védte, és kikeresem az archívumból azokat a cikkeket, amelyek a tragédiához vagy a perhez kapcsolódnak, s elküldöm e-mailben. Szerintem valamelyik tanárával is beszélgess el.
– Köszönöm a tanácsot. Megfogadom. S a felajánlott segítséget is!
