Jóbarátom volt Gyurika.
Ott lakott özvegy édesanyjával a Horea utcában, a múzeummal szemben. Sok időt töltöttem náluk diákkoromban. Anyukája fiatalos, negyvenes nő volt, Mamukának szólítottuk és megengedte, hogy tegezzük. Minden szabad percemet náluk töltöttem. Ott tanultam, ott hallgattam klasszikus muzsikát a rádióból, kávéztam a barátaimmal, akik szintén napi rendszerességgel megjelentek. Egyszer még a születésnapomat is ott tartottam meg, és a kedvesemet is nekik mutattam be először.
Alkatilag hasonlítottunk Gyurikával egymásra, csak ő magasabb volt nálam kábé egy tenyérnyivel. Azért a barna bőrkabátja jó volt rám – majdnem. Messzebbről fel sem tűnt, hogy nem rám szabták.
Ez csak azért érdekes, mert egy alkalommal viseltem. Történt, hogy az én Gyuri barátomnak valamiért nem volt kedve elmenni egy megbeszélt találkára és az talált ki, engem küld maga helyett.
– Vedd fel a barna bőrkabátomat, úgyis rég szeretnéd kicsit viselni. Nusika nem fog megismerni, amíg a közeledbe nem ér.
A megbeszélt időben ott álltam az Apolló előtt a járdán. Apolló volt a neve a bentlakásnak (kollégiumnak).
Az Apolló palota a város büszkesége ma is. Valamikor a nagyteremben, a „szálában” színi előadásokat és bálokat tartottak. A terem falát Apollónak szentelt témájú festmények borították. és itt működött a harmincas években az Úrikaszinó, mely helyt adott többek között a Vásárhelyi Találkozónak. Ezen a találkozón felvonult az akkori erdélyi irodalmi élet szinte minden tagja. Témája: a kisebbségi lét keretei közt megmaradni és alkotni.
Azóta nagyot változott a világ – a szálát lakásokra osztották, s a palota elveszítette kulturális szerepét. Földszintjén üzleteket nyitottak, benne iskola, bentlakás, bank, sőt még imaház is helyet kapott.
No, de térjek vissza a barna bőrkabáthoz.
Ahogy ott álltam, nézegettem a jövő-menő, sétálgató embereket, hallgattam a Muskátli bárból kiszűrődő muzsikát. Vallon Jenő barátunk zongorázott. A diákok barátjának neveztük, mert esténként a menzán, a vacsora osztás után muzsikált nekünk az ebédló végében levő zongorán.
Annak egész ceremóniája volt, ahogy odaült a zongorához. Először leporolta a széket, aztán egy tiszta kendővel letörölgette a billentyűket, s csak azután kezdett el játszani. Félóra játék után felállt mondván, hogy várják a szomszédban, a Muskátliban.
– Köszönjük a muzsikát! – mondta Edit, aki mindig ott forgolódott Jenő körül. – De ne siess, Terike, a szakácsnő intett, hogy küldi a vacsorádat. Már terítem is az asztalt.
Nem kellett sok biztatás neki, derekasan neki állott a vacsorának, még a tányért is kitörölte egy karéjdarabbal, majd búcsút intett és átment az említett bárba. A tisztasági ceremónia itt is végbe ment, s miután nagy körülményesen leült a pianínó elé, a pincér letett a számára egy csésze feketekávét és egy pohár Cinzanót. Ez volt a fizetsége a játékért.
Hallgattam egy darabig a zenét, a járdán állva a palota előtt, mikor kinyílt az egyik emeleti ablak és felhangzott az egyetemes füttyjelünk. Felnéztem, Nusika integetett az ablakból.
– Jövök! – kiáltotta.
Kisvártatva meg is jelent, s lelkendezve futott felém.
– Te nem Gyurika vagy! – torpant meg.
– Nem, nem vagyok Gyurika. Nem tudott jönni, valami fontos dolga akadt.
– Tényleg?
– Mamukának, az anyukájának nagyon fáj a feje, migrénje van. Őt ápolja.
– Tényleg?
– Tényleg, tényleg! De azért meghívlak ide a Muskátliba!
– Na, ne! Én Gyurikát vártam, nem téged.
– De most én vagyok itt!
– Én meg már itt se vagyok – válaszolta és befutott a házba.
Ez így esett … S hogy kettejük románca miként alakult, arról nem szól a fáma.
Többet soha nem vettem fel azt a barna bőrkabátot!
