Balogh Arthur : Egy zseniális felfedezés

Nyomtatás

Kifulladva elhúzódott Aotól.
Letérdelt és néhány percig nézte a mozgó árnyakban tehetetlen, széttárt combokú kedvesét.
Távolabb, a barlang sötét mélyében hallotta a többiek nyögését.
Lassan fölállt, hogy megnézze a kinti sötétséget.
Tűzlángocskák futkostak a félig elhamvasztott fahasábokon, és a lángok óriási árnyékát
táncoltatta barlangjuk bejáratánál.
Mialatt ő az éjszakát bámulta, Ao az oldalára fordult és összezárta combjait.
Ő volt az egyetlen, aki nem félt a sötétben lapuló ismeretlen erőktől. De nem tudta, hogy
miért.
Egy nagy bogarat látott közeledni ostobán a tűzhelyhez, majd egy pillanat alatt megsülni.
Sarkára ült, előrehajolt, megragadta a bogarat és a szájába tette.
Az eget ragyogó foltok tarkították, mint valami világító bogarak, fényük vibrált és nem tudta minek vélje ezt.

A fák tetején az ősök hatalmas, sápadt arca egyre magasabbra emelkedett, hogy felügyelje az erdőt.

Képes volt nem venni tudomást a barlangjuk megszokott zajairól; amikor a hímek
megtámadták a nőstényeket – úgy, mint ő Aot –, a mormogásokról, a korgásokról és egyéb
zajokról, hogy teljes egészében az erdőre összpontosíthasson.
Egy ragadozó vadállat fújása – lehet, hogy egy hosszú agyaré –, egy négykezű vonítása, akit
valószínűleg egy kígyó támadott meg az egyik fán, a kisállatok nesze, amikor az avar alatt
vadásznak.
Amint beljebb tolta a fát a tűzbe, szikrafelhő szállt fel a levegőbe, akárcsak az ősök képe
körüli fények az égen.
A gondolat nem hagyta nyugodni.
E miatt a gondolat miatt hagyta ott Aot, pedig érezte, hogy még akarta őt.
Mindig a hosszú agyarú tigrissel folytatott harcukra gondolt.
Mind ott voltak, annyian, mint kezén az ujjak, kova-késeikkel és faágaikkal.

Az kellett, hogy Gra közeledjen és elfogadja a párharcot az állattal, hogy használhassa a
kését.
Használta, és elveszítette a karját.
Hosszú agyar meghalt, és Gra is vele.
Ettől a pillanattól kezdve egy gondolat motoszkált fejében, de nem tudta pontosan
meghatározni, hogy mi.
Arrébb talált egy hosszú, sem túl vastag, sem túl vékony faágat.
Betolta a tűzbe és nézte a füstöt gomolyogni a levegőben.
Ekkor rájött, hogy mit keres.
Kihúzta a fát a tűzből és kova-kését az elszenesedett végéhez fogta.
A faág olyan hosszú volt, mint ő, olyan vastag, mint a karja, és a végén a kése…
A végén a kés – ismételte.
De hogyan rögzítse oda?
A liánokkal.
A hosszú kés liánnal, hogy ne kerülhessenek az állatok testközelbe.
Távolról ölhetnék meg őket.
Még nézte az éjszakát.
Minden nyugodt volt. A fehér arc is fenn az égbolton. Érezte, hogy a vágy egyre jobban
elragadja.
Amikor visszatért Ao mellé, vadul magához ölelte, mire az meglepetésében felsikoltott.

*