alkalom, ami hangtalan, mint az
alom szélén kialvatlan
álom, hol a jobbom, vagy a
balom remeg, képzelt
bálom parkettája csúf kis
birodalom, néhol recseg, s én
bomlom – elnémuló
bordalom eltántorgott
borzalom, míg csetlem –
botlom, sarokban a vén
cimbalom, s eljátszom:
csókolom – lehetne egy szóra?
dalolom tovább kopott kis
dalom, még halkan
dúdolom, míg az elhalkuló
fájdalom arcomra szőtte
fátyolom, mahagóni árnyékát,
fogalom maroknyi létem, csak
foglalom a térben helyemet és
fontolom, múló éjjeli alkudozás,
forgalom, vagy árnyalt
forradalom közepette
forralom a létezést, peremén
fuldokolom, alig világló fényben
gázolom álmaink százait,
gondolom a suttogást,
hallom kopott kapuját, egy
halom vágy ringatását
horgolom a falakon, némi
izgalom oldalán
kulcsolom a hunyó világba feslett
lakodalom képeit, s párába rejtem.
lángolom málló csodáinkat,
locsolom feslett vétkeimet, hal-
lom lépteinket, belezúg egy
malom, mint ködből kilépett alak,
nyugalom és mire elfogy a szó,
okolom érte, ilyen is volt benne
ólom karimában vergődő
oltalom, látomások végtelenjébe
omlom, a miértek bugyrai a
poklom, a bujkáló semmiségeket
porolom, hol az egész egy rikoltozó
rágalom letörölhetetlen rétege, benne
romlom tovább, köröttem a
sokadalom – még
sulykolom belé: napjainkat
számolom, sóhajtozást liheg a
szánalom örömét vesztve
találom, bár gyenge lábakon billeg, úgy
tálalom, s emlékeimben csak
tárolom, a simulva beleszőtt időtlenséget
tolom a vadul örvénylő világba.
útálom az elmúlás szimpla redőit, hol a
vágyalom a szelekbe kiáltott hajnali
vágyálom, hol hallgat a végzet, s
vallom: a ránk terült borzongást, mig
zihálom végtelen útján a hallgatást.
