A per iratai
A néhány nap halogatás jó volt arra, hogy közben Claire megszerezze a per iratait. Amikor Mary kézbe vette, izgatottan kereste a rá vonatkozó passzusokat. A pszichológus annak idején nem járult hozzá, hogy őt kihallgassák. A pszichológus vallomásában azt állította, hogy neki rémálmai vannak, melyben arra kéri a bátyját, hogy ne tegye. A szeme láttára ölte meg apjukat, s kijelentette, hogy a gyermek, mármint ő, nincs kihallgatható állapotban… Az orvosszakértő szerint eltört kezének röntgenfelvétele arról tesz tanúságot, hogy erőszak áldozata lett, kizárta, hogy véletlen elesés ilyen sérülést okozzon. Rajta levő kék foltok arról árulkodtak, hogy többször is bántalmazták, nemcsak a tragédia pillanatában. De édesanyja miért hagyta? Ja… Akkor már nem élt. Már nem volt, aki megvédje, ha Amhlaidh bántalmazta. Édesapja pedig későig dolgozott. Ezek szerint délutánonként bántalmazhatta, amikor apja nem tudta megvédeni. De miért? Őt, a kisgyermeket?
Ha tényleg igaz, amit meséltek neki, édesanyja halála nagyon megviselt mindenkit a családban… S ha igaz, amit sejtettek, a gyanú, ami a peren felmerült, hogy édesanyja valóban nem a lépcsőn esett le, hanem emberi erőszak áldozata volt, akkor az apai vádak erősen elmérgesítették a viszonyt a családban. Azt apja nem tehette, hogy a fiát a rendőrök kezére adja, főleg, mert ez volt édesanyja akarata is. Napközben apja és bátyja nem találkoztak, a szomszédok szeme láttára volt ahogy volt, de este otthon elszabadult a pokol… Apja volt az erősebb, de akkor, abban a tragikus pillanatban… elszabadult egy halálos ütés. De hogy nem járt el az ő kis szája? Esetleg pont ezzel fenyegette meg a bátyját, s azért törte el a kezét?
Egy ideig dübörgött benne a lelkiismeretfurdalás a lehetőség miatt, majd észbe kapott. Bevillant neki egy furcsa ellentmondás. Hogy is mondta a pap? „Görcsösen kapaszkodtál a bátyádba, aki az ölében tartott, végül a szertartás vége előtt apád tanácsára hazavitt.” Nem lehetett olyan rossz a bátyjával való viszony… Akkor meg édesanyjuk halála után romlott el… Úristen, akkor a bátyja kétszeres gyilkos? Akar egyáltalán találkozni vele? – szorult el a szíve.
Hirtelen elhatározással újra elővette a per iratait. Csak átfutotta, a rá vonatkozó passzusokat keresve. Hát elég vastag iratcsomó… Ezt mind elolvasni… – bizonytalanodott el. Végül kinyitotta az elején, és elolvasta a vádpontokat, majd, az iratcsomó végére lapozott s megkereste a bírói döntést.
Az édesanyja ellen elkövetett agresszió esetében felmentették bizonyítékok híján. Bűnösnek találták édesapja meggyilkolásában, a besorolás önhibából elkövetett emberölés, s bűnösnek egy gyermek ellen elkövetett fizikai agresszióban. Hirtelen ötlettől vezetve bátyja vallomásához lapozott. Elismerte apja megölését, csak azt hangsúlyozta, hogy nem volt szándékos, dulakodtak. Viszont a másik két vádat tagadta. Szemtanú egyikre sem volt. Apjuk halála után ő hívta ki a rendőrséget. Ezt nem tagadhatta. De miért tagadja az ellene elkövetett agressziót? Az eltörpül az emberölés mellett! Próbálta elképzelni a helyzetet. Más nem volt ott lehetséges tettes, csak ő és édesapjuk. A bíróságnak arra kellett választ adnia, hogy melyikük tette: a tiszteletre méltó felnőtt, vagy a hírhedtül agresszív kamasz…
Pulzusa az égig ugrott a felmerülő lehetőségtől. Claire szavai jutottak eszébe a sajtó felelősségéről: „Képzeld magad riporternek ebben a hangulatban, s írj egy cáfoló cikket!” Majd a saját következtetése: „A bírósági ítélet ebben a hangulatban született meg.” Ha már nem lehetett édesanyjuk elleni agressziót rábizonyítani, „kompenzáció” történt? Mert szemtanú az ő kezének eltörésére sem volt! S akkor lehet, hogy édesanyját is apja bántalmazta? Eszébe jutott a papnak szegezett kérdése, mely eleitől fogva foglalkoztatta. Amhlaidh miért volt agresszív?
Valakivel ezt meg kellene beszélnie… Suzy… Érezte, képtelen objektíven gondolkodni. Próbálta Callaghan professzor úr előadását maga elé idézni. Az agresszivitás önmagában nem egy negatív jelenség. A düh segít az önvédelemben. Ám jóból is megárt a sok. Amikor a jól értelmezett agresszivitás túlzottá válik, vagy egyenesen ártó célú (például bosszúvágy társul hozzá), akkor már nem pozitív többé, hanem negatív, romboló jelenséggé alakul. Valójában a köznyelv rendszerint ezt érti alatta, és negatív jelzőként fogja fel. Amikor valakit valamilyen inger ér, a stressz méretétől függően háromféleképpen reagálhatunk. Minimális stressz esetén „legyintünk” rá, s elhanyagoljuk. A nagyobb stresszt kihívásnak érzékeljük, és aktívan lépünk fel, megoldani akarjuk a helyzetet. Ha még nagyobb, és átlép egy határt, akkor kialakul a pánik. Menekülünk, vagy támadunk. A határok és a válaszreakciók mindenkinél mások, függenek velünk született tényezőktől (például a temperamentumtól), és tanult tényezőktől (milyen stresszhatások érték az embert élete, elsősorban gyermekkora során). Ám mind az örökletes, mind a tanult tényezők gyökerét a családban kell keresni. A kapcsolat nem egyszerű. Adott egy agresszív szülő. A gyermek gyakran éli át a pánik érzését. Ám kétféleképpen reagálhat. Menekül, vagy támad. Kialakulhat egy extrém félénk vagy extrém agresszív jellem. Ám még ez is leegyszerűsítés. Ha van esélye győzni, támad. Ha nincs esélye menekülni, támad… Például az otthon rettegő gyermek kortársain torolja meg otthoni szorongásait, mert ott van esélye győzni. S példát nemcsak gyermekre hozhatunk fel. Az otthoni feszültséget a munkahelyén levezető felnőtteket is ismerünk bőven.
Claire telefonhívása szakította meg a gondolatait. A hangja izgatott volt.
– Sikerült felvennem a kapcsolatot bátyád egyik egykori tanárával. Beszélned kell vele. Bátyád mindig tele volt kék foltokkal. A tanárok ezt tudták. Mivel rendszeresen verekedésbe keveredett, a tanárai nem tulajdonítottak ennek jelentőséget. Azt is tudták, hogy apátok időnként fizikai fenyegetéssel próbálta „jó útra téríteni”. Ám bátyád rettegett apádtól, főleg, miután egyszer visszaütött, s akkor úgy kihúzta a fércet, hogy egy hétig nem ment iskolába. Bátyád az iskolában letagadta. Azt állította, hogy biciklivel esett el… Lehet, hogy…
– Épp most merült fel bennem is a lehetőség.
– Beszéltem az ügyvéddel is. Tőle kaptam meg a per anyagát. A per során rá akarta venni a bátyádat, hogy ismerje be az ellened elkövetett agressziót is, s akkor csökkenthetik a büntetését, mert együttműködő. Nem tudta rávenni. Csak esküdözött, hogy nem bántalmazott sem téged, sem anyátokat. Mikor jöttök? Holnapután? Akkor addig felkutatom a rendőrt, aki letartóztatta bátyádat, és a családotok háziorvosát. Szerintem beszélned kell velük.
Amint Invernessbe értek, az első útjuk az árvaházba vezetett. Az édesanyja kérésére és az örökbefogadási szerződés alapján rendelkezésükre bocsátották azokat az iratokat, amelyekkel Mary igazolni tudta azonosságát Eilidh MacUalraiggal. Nevelőanyját ott hagyta, hogy próbáljon megszerezni minden információt itt-tartózkodásáról, netán az ő gyermeki rajzait, fényképeket, s felkutatni azokat a személyeket, akik mesélni tudnának róla, elsősorban a pszichológust, és a kartotékját. Eközben ő felkereste a háziorvost.
– Eilidh MacUalraig vagyok – mutatta meg az iratait. – Szeretnék egy másolatot kérni családom minden tagjának orvosi kartotékjáról. Elsősorban édesanyám halálának oka érdekelne, és bizonyítékokat keresek arra, hogy apám bántalmazott-e minket.
– Miért akarja ezt a régi ügyet bolygatni? Szinte húsz éve annak… Szülei meghaltak…
– Doktor úr, rémálmaim vannak. Egy gyermekkori jelenet üldöz, ami édesapám halálához kötődik. A sikeres terápia alapja, hogy tudjam, kitől kellett rettegnem! Bántalmazott minket az apánk?
– Igen.
– S Ön ezt miért nem jelentette a rendőrségen?
– Mert kedves édesanyja a lelkemre kötötte, hogy maradjon orvosi titok. Már sejtette, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ha feljelentem az édesapját, Önök az árvaházban kötöttek volna ki. Ezt nem akarta. Azt állította, véletlen baleset volt, apjuk nem szándékosan tette.
– S a bátyám pere alkalmával?
– Már úgy sem tudtam volna feltámasztani az apjukat. Isten nem ver bottal, s Amhlaidh bevallotta, ő ölte meg. Már nem segített volna rajta. Minek mocskoljam be egy halott hírnevét?
– Mert nem mindegy, hogy a védelmemre kelő apámat ölte meg, vagy apám bántalmazott, és a bátyám kelt a védelmemre, s a dulakodás balul sült el.
– Kedves bátyja mindig óvta a hugicáját. De Önnek azt rettenetes lehetett végig nézni, amíg apját megölte. S akkor ott, a négy fal közt mi történt, annak csak isten a megmondhatója, ha Ön nem emlékszik.
Mary már épp elköszönt, s ki akart lépni az ajtón a kartotékokat lapozva, amikor megakadt a szeme egy gyógyszeren az édesapja kartotékján.
– Ez milyen gyógyszer?
– A pszichiáter írta fel. Ha édesapja nem szedte be, agresszívvá válhatott… Ha beszedte, a gyógyszer a betegségét kordában tartotta, s annak jelei nem voltak feltünőek egy hozzá nem értőnek – sóhajtott – a környezete nem is tudott róla azt hiszem.
– 2 kapszula naponta. Tehát hatása 12 órán át tartott? Reggeltől estig?
– Nagyjából…
– S a rendőrségnek ezt elmondta?
– Nem mertem, mert be kellett volna vallanom, hogy nem jelentettem a családon belüli erőszakot. De kedves édesanyjának ez volt a kérése… – sóhajtott ismét bűntudatosan.
Ellentmondó érzésekkel kereste fel a rendőrt. Tulajdonképpen nem is tudta, mit akar tőle megtudni. Vajon egyáltalán emlékszik arra, amikor bátyja kihívta, mert megölte az apját? S egyáltalán tudhat-e meg lényeges dolgot? Hiszen ő megtette vallomását. De Foster törzsőrmester emlékezett. Egy apagyilkosság nem olyan eset, amit el lehet felejteni.
– A bejárati ajtó tárva volt. Előretartott pisztollyal léptem be. Fölöslegesen. Ott ültek a konyhában az egyik sarokban a földön, Ön a bátyja ölében. Mindketten sírtak. Be lehetett látni a gyermekszobába. Annak az ajtaja is nyitva volt. Úgy nézett ki, mint bombatámadás után. Édesapjuk élettelen teste a földön hevert az összetört gyermekágy előtt. Behívtam a mentősöket. Bátyja nem ellenkezett, sőt biztatta Önt, hogy menjen velük, hogy gyógyítsák meg a kezét. Ön kétségbeesetten kapaszkodott belé. Amint a mentős Önhöz ért, visított, harapott, nem akarta elengedni a testvérét. Bátyja szólt a mentősöknek, hogy vigyázzanak, mert szerinte el van törve az Ön keze. Végül a két mentős egyike ölébe vette. Erőszakkal. S hogy ne húzódjon tovább a jelenet, én a megbilincselt bátyját sietve elvezettem, s becsuktam magam mögött az ajtót. A mentősöknek még meg kellett vizsgálniuk az édesapját, s meg kellett állapítaniuk a halál beálltát. Amikor bátyját elvezettem, Ön kétségbeesetten visított. Ne! Neee! Amhlaidh neee! Láttam még hasonló jelenetet, amikor le kellett tartóztatnom egy anyát a gyermeke szeme láttára. De egy se volt ehhez fogható. Mondjuk, érthető is volt. Ön kevéssel azelőtt vesztette el édesanyját. Bátyja ott, a szeme láttára ütötte agyon édesapját. S akkor még az egyetlen megmaradt hozzátartozója karjából is kitépik… Sokat gondolkoztam azon a furcsa magatartáson. Élethalál küzdelmet vívott, hogy ott maradjon annak az ölében, aki a szeme láttára ölte meg az apját, s aki néhány perce eltörte a kezét. A jelenséget akkor értettem meg, amikor egyszer megütöttem a kisfiamat, ráadásul még nem is szolgált rá, én vezettem le rajtam a dühömet. Először kétségbeesetten kereste édesanyját, majd felemelte a kezét sírva, hogy vegyem fel. Én, aki bántalmaztam, vegyem fel és vígasztaljam! – szökött könny a szemébe az lelkiismeretfurdalástól.
– Nem a bátyám törte el a kezem… Apánk volt az.
– Biztos ebben?
– Nem. De Ön megerősítette a feltevésem. Bántalmazott minket. Egyre több minden utal rá.
– Szent Habakuk! Önvédelem… Akár fel is menthették volna… De ő beismerte… – hebegett zavartan a rendőr.
– Ezt a részletet elmondta a per során?
– Nem… Nem gondoltam, hogy lényeges, s az ügyvéd sem kérdezett rá.
Időközben nevelőanyja megtudta annak a pszichológusnak a nevét és címét, aki kezelte őt az árvaházban. Emlékezett, az esetre, bár csak ködösen. Szolgálatkészen előkereste a kartotékját az archívumból. A jegyzetek kissé felelevenítették az emlékeit.
– Ön sokkos állapotban került hozzánk… Mondjuk szülei halálának a körülményei ismeretében ez nem is csoda… Bántalmazott gyermek volt, ennek minden jelét mutatta. Elalvási nehézségek, rémálmok, fel-felvisított álmában, amikor idekerült nem viselt pelenkát, de újra pelenkázni kellett, sírós, ijedős volt, a fejéhez kapott a legkisebb hirtelen mozdulatra, kisebb kortársaival időnként agresszíven viselkedett, ha rászóltak, rémülten és sírva szaladt a nevelőt hátulról átölelni, s közben a fejét védte, harapott, karmolt… Eleinte el se lehetett Önnel beszélgetni. Rettenetes, hogy mit műveltek önnel… Én meglepődtem, amikor oly hamar került örökbefogadó… Minden csodálatom az öné, Mrs. Wilson.
– Hallottunk a sorsáról, s megsajnáltuk… Háát… Volt probléma vele, de aztán…
Ám Mary abban a pillanatban nem volt abban a hangulatban, hogy anyukája csodálatát hallgassa. Nagyon nyomta a begyét egy kérdés.
– Ki bántalmazott?
– Hát a bátyja… De nemcsak… Az édesapja is.
– Is? S ezt miért nem mondta el a rendőrségnek?
– Amikor kezem alá került, olyan sokkos állapotban volt, hogy nem engedhettem meg a kihallgatását, és teszteknek sem vethettem alá. A kartotékon megtalálja, arra támaszkodtam, hogy Ön visszatérő rémálmaiban azt kiabálta kétségbeesetten: „Almaidh neee! Neee!” Ezt mondtam el a rendőrségnek. A per során azt kérdezték, megerősítem-e akkori vallomásomat. Megerősítettem. Mivel a vádlott a bátyja volt, s az édesapja már halott, nem volt jellentősége a kiegészítésnek.
– Nem? Tényleg? Ha apánk engem bántalmazott, akkor feltehetően őt is. Ha Önnek kellene most ítélkeznie, meggyőződése, hogy nem hozna más ítéletet annak tudatában, hogy apám bántalmazta a bátyámat? Engem apám megölése előtt bántalmaztak. Eltörték a karom. Tanú nem volt. Bátyám tagadta. De egy bűnös tagad. Tehát ki tette? Meggyőződése, hogy a kételynek nem lett volna szerepe annak eldöntésében, hogy ki is bántalmazott engem? Ugyanazon ítélet születik vajon, ha apám, vagy a bátyám törte el a kezem? Ami meg a rémálmot illeti…Még most felnőttkoromban is visszatér. De befejezzem a mondatot? „Neee! Ne menj el! Ne hagyj itt te is!” Tanú van rá, a rendőr, aki bátyámat letartóztatta, hogy én akkor kiabáltam ezt, amikor elszakították tőlem. S mi bizonyítja, hogy apánk bántalmazott?
A pszichológust meglepte a válasz. Egy ideig bűntudatosan hallgatott.
– A bizonyítékokat megtalálja a kartotékban, amelynek másolatát átadtam Önnek.
Mary aznap este a hotelben nagyon nehezen aludt el. Agya turbóra kapcsolva őrölte az aznapi eseményeket. Lehet, hogy bátyja azért ült börtönben, mert őt akarta megvédeni? Vajon nem téved? Ezt egy ügyvéddel kellene megbeszélnie, de nem azzal, aki a bátyját védte. Abban nem bízna meg még egyszer. Éjjel aztán újra visszatért a rémálma. Ám most kivételesen nem törlődött emlékezetéből. Valakinek a kezében vergődött, vergődött, s előtte becsukódott egy ajtó, ő pedig kiabált: Amhlaidh nee! Neee! Ne menj el! S az egykori házukban való látogatás mégsem volt fölösleges. Az álmában becsukódott ajtó a házuk bejárati ajtaja volt. Szíve dobolt, pulzusa jóval száz felett volt, de tudta, hogy megtett egy lépést, de azt is, hogy a pszichoterápiára nagy szüksége van. Ám most már van egy támpont. Megerősödött benne az elhatározás. Bátyját elő kell kerítenie. Meg kell mondania, hogy tudja.
Mély álomba merült. Claire telefonhívása ébresztette fel. A hangja izgatott volt.
– Egyik riporter kolléganőm a napi sajtóban tallózott. Nevetve mutatta nekem. „Képzeld, a brit rendőrség bűnözőknek mond köszönetet egy vezércikkben! Ceallagh O’Neil egy egykori IRA-tag, aki terrorizmusért ült Wandsworthban. Most egy kétes hírű motorosklub vezére. Ők segítettek az ollertoni rendőrségnek megtalálni egy elrabolt gyermeket, és az elkövetőket is!” Elolvastam a cikket. Mary, tudod kinek köszönik még meg név szerint? Amhlaidh MacUalraig! Hívd fel az ollertoni őrsöt! Lehet tudnak segíteni, hogy felvedd vele a kapcsolatot! Azt hiszem Robert Dean felügyelővel kellene beszélned. A cikk szerint ő vezette a nyomozást az elrabolt gyermek ügyében! Átküldöm a cikket!
Amhlaidh MacUalraig gyanakodva fogadta Robert Dean felügyelő felkérését, hogy jöjjön be Ollertonba, mert ügyével kapcsolatosan új bizonyítékok jutottak az igazságszolgáltatás birtokába, amelyek más megvilágításba helyezik az ügyet, s az aláírására van szükség. Mi a francba kell ezt még bolygatni, hiszen az ügyet lezárták, ő pedig leülte büntetését. S miért Ollertonba kell mennie, hiszen az eset Invernessben történt? Mivel úgyis volt dolga Sheffieldben, s onnan már nincs messze Ollerton, kötélnek állt. Az is kissé gyanús volt számára, hogy idejében jeleznie kellett érkezését, bár erre még talált magyarázatot. Nehogy a felügyelő épp „házon kívül legyen.”
Gyanúja fokozódott, amikor közölték vele, hogy a felügyelő nem az irodájában, hanem a kihallgató szobában várja. Amikor belépett zavarba jött, mert többen is tartózkodtak ott, s a kedélyes beszélgetés, amelyet érkezésével megzavart, épp csak egy kihallgatásra nem hasonlított. Aztán felismerte Harry Murrayt, az elrabolt kisfiú édesapját, aki bemutatta neki Jeremy Earlinget, az ügyvédjét. A felügyelőn kívül a háttérben még ült két fiatal nő, az egyik erősen figyelte őt. Az arcvonásai deja vu érzést keltettek benne.
Harry Murray azzal kezdte, hogy megköszönte segítségét a kisfia és a tettesek megtalálásában. Amhlaidh elég mogorván fogadta:
– Ezért hívtak ide?
– Nem – felelte az ügyvéd, s egy iratcsomót nyújtott át. – Ezt kell aláírnia. Bizonyítékok kerültek elő, amelyek igazolják, hogy nem Ön törte el a testvére kezét, s ez más megvilágításba helyezi az ügyet. Perújrafelvételt kezdeményezünk.
– Mi értelme annak? Megöltem apámat. Én tettem, senki más. Leültem a büntetésem. Húgom bántalmazásáért is. Most megállapítják, hogy egy évvel kevesebbet kellett volna ülnöm, mert húgomat nem bántottam? Az az év, amit „jó magaviseletért” elengedtek… Mi értelme ennek? Hogy megint az újságok címoldalára kerüljek, s utánam forduljanak az utcán, hogy „Nézd, ott jön az apagyilkos?” Értékelem a szándékukat, de ennek semmi értelme. S pénzem sincs rá. Köszönöm a felajánlást, de hagyjanak békén – fordult meg, és indult a kijárat felé.
Ebben a pillanatban női sikoly hasított a levegőbe:
– Ne! Neee! Amhlaidh, neee! Amhlaidh az istenért, ne hagyj itt ismét!
Amhlaidh érezte, hogy kimegy a lábából az erő. Meg kellett kapaszkodnia a kilincsben. Végül megfordult. A húsz év körüli nő amelyik az előbb annyira figyelte, állt. Ő is támaszkodott a mellette ülő nő vállán. A szeme könnybe lábadt.
– Bátyám…
– Eilidh… – Bocsáss meg… Miattam lettél árva … – tört el a mécses Amhlaidhnál is.
– Nem. Azt hiszem neked köszönhetem, hogy élek még! S „hálából” ezért öt évet töltöttél börtönben.
– Mennyire hasonlítasz édesanyánkra…
A „hasonlítasz” szó Eilidhnek eszébe juttatta a déja vu pontosabban déja entendu érzését a MacUalraig név első hallatán az invernessi szülészet alkalmazottjának a szájából. Meg kellett kapaszkodnia.
– Amhlaidh, te dolgoztál a Cairgorns Nemzeti parkban, mint túravezető?
– Igen, most is… kezdte meg a választ, majd elakadt a szava, mert ő is ráismert arra a tizenöt év körüli kislányra, aki egy iskolakiránduláson „ráhajtott”. Azóta se látta. Már 5-6 éve annak…
– Úristen… – tört elő húgából az emlékezés a szája elé kapva a kezét…
Azon a kiránduláson a lányok közül többen is elvesztették szüzességüket. Egyenesen versengés alakult ki köztük… Egyik osztálytársa, Cynthia állapotos maradt akkor… „Mr. MacUalraignak” több esze volt, és nem dőlt be a provokációnak. Igaz, „Miss Mary Wilson” kora miatt a szexuális kapcsolat számára börtönnel járt volna. Ha nem akkor, hanem később találkoznak, akár házasság is lehetett volna az esetleges románcukból. Testvérek közt… Végigfutott a hátán a hideg.
– Ti már találkoztatok? – kapcsolt Claire. Nézte hol az egyik testvért, hol a másikat. A természetes az lenne, hogy egymás nyakába borulnak, ezek pedig megrettenve méregetik egymást. Mi történhetett akkor? Majd leesett a tantusz. – És… – Claire nem merte befejezni a mondatot.
– Nem… De nem rajtam múlt… – mart görcsösen barátnője vállába.
– Nem történt meg! Csak majdnem! Menj már oda! Tizenhét éve nem láttad! – lökött Claire egyet Eilidhen, miután összerakta a mozaikot.
Miután magukhoz tértek a találkozás varázsából és a több, mint öt éve átélt érzések döbbenetéből, Eilidh tért vissza a jelenbe és tekintettel a többiekre, a rehabilitációs perre terelte ismét a szót.
– Bátyám, nem hordozhatod egy életen át magadon az apagyilkos címkéjét, és a vele járó priuszt is, hiszen ártatlanul ítéltek el. Elkövetted, igen, de választásod nem volt. Apánk nem hagyott. Ha egyszer ismét munkahelyet kell változtatnod, nem mindegy, hogy mi van abban az erkölcsi bizonyítványban. Az emberek szemébe tudsz nézni ismét. Még ha fel is vesznek, tudni fogják a múltadat. Vissza tudsz majd térni Invernessbe emelt fővel, és nem bujkálva. De még fontosabb, ha a bíróság kimondja, hogy nem voltál vétkes, a lelked is könnyebben tudja viselni a múltat.
Miután bátyja már-már beadta derekát, de ismét a „Nincs rá pénzem” című elromlott gramofonlemez-számra kapcsolt át, Jeremy Earling és Harry Murray felálltak és odaléptek hozzá.
– Ha az emlékezetem nem csal, Ön nagyon szeret önkéntes munkát végezni. Még akkor is, ha ez fehér éjszakával jár, s bár kevés a pénze, a benzint se sajnálja rá. Sőt másokat is mozgósít hasonlóra… Mi több, olyanra, ami barátai meggyőződésével ellentétes… Nekünk miért nem szabad önkénteskedni?
– Ez a per hatalmas sajtóvisszhangra számíthat. Ne féltsen engem – mosolygott az ügyvéd – többet nyerek a reklámból, nem szegényedek le… A per a felmerült bizonyítékok alapján simán megnyerhető. A kérdés, hogy Ön és testvére vállalják-e a nyilvánosságot. Ám ezúttal örvendhet a sajtóvisszhangnak, mert ily módon mindenki értesül majd, hogy ártatlan volt. Nem kell magyaráznia többé a bizonyítványát senkinek. Testvére felvállalja, ezt már megbeszéltük vele. Miss Claire Higgins pedig azért van itt, hogy írjanak alá egy exkluzivitási szerződést az Inverness Courierrel. Ő biztosítja majd a tájékoztatás objektív jellegét, és a szerződés némi védelmet nyújt majd a sajtó zaklatása alól. Lehet rá hivatkozni.
Eközben Eilidh/Mary Clairehez fordult.
– Már az is elgondolkodtatott, hogy a nyilvánosságot nem tudom elkerülni. De ez az elméleti vérfertőző románc, ami kialakult köztünk végleg meggyőzött. Vállalom a nevemet is, sőt nevelőanyámat is meggyőzöm. Elismerem, a nevelőszülőnek vannak jogai. De az örökbefogadottnak is! Joga tudni kik a vérrokonai, és azt is miért adták örökbe. Azt hiszem, ettől a románctól bátyámmal, újabb rémálmaim lesznek. S csak a genetikai betegségek kockázatára szűkítem a dolgot. Sok ilyen van. Legyen annak a valószínűsége, hogy az egyik genetikai betegség hordozója legyen az egy a százhoz. Hogy mindkét szülő hordozza ugyanazt a beteg gént, az egy a tízezerhez. Gyermekeik egynegyede fog megbetegedni. Egy a negyvenezerhez, ha véletlen műve. Ha egyik szülő hordozó, az esélyük egy a négyhez, hogy mindkét gyermekük a beteg gén hordozója legyen. De két hordozó szülőnek, ha két gyereke születik, a genetikai betegség esélye szinte 50%… Borzalmas!
