Mary/Eilidh nyomozni kezd
Mary már Claire-től való elválása után döbbent rá, hogy az elválási félelem motiválja nevelőanyja magatartását is. Tényleg meg akarta védeni e hírtől, de viselkedése inkább azzal magyarázható, hogy félt, hogy ha nevelt lánya megtalálja a biológiai családját, akkor elhagyja őt. Pont most, amikor özvegyen is maradt… Ha hazaér, el kell beszélgetnie vele.
Első útja a parókiára vezetett. Valósággal megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a sírhely bérletét bátyja tartja ugyan fenn, de már nem lakik a városban. Nagyszüleik már akkor sem éltek, amikor a tragédia történt, ezért nem volt, aki örökbe fogadja őt a tragédia után. Bátyja a börtönből való szabadulása után eladta a családi házat. Állítólag nem bírt az ismerősök szemébe nézni. Elmenekült a városból. Időnként megjelenik, rendbe teszi a sírt, virágot helyez el, majd ismét eltűnik. Amikor esedékes, minden év elején, bejön, és kifizeti a bérleti díjat, s kész. Mary a parókián hagyott egy borítékot, melyen csak bátyja neve volt, címzés nélkül, benne pedig egy rövid üzenet, angolul: „Eilidh vagyok. A húgod. Hívjál fel légy szíves, szeretnék veled találkozni.” Megadta telefonszámát és e-mail-címét is. Annyi haszna volt e látogatásnak, hogy megtudta az egykori szülői ház és az öreg, a már nyugdíjas pap címét. Amint kilépett a parókia épületéből gondolt egyet, s egy hasonló tartalmú üzenetet csatolt az egyik virágcsokorra is a szülei sírján. Némi töprengés után előbb az öreg papot kereste fel.
Nem kellett sokat magyarázkodnia, hogy kicsoda. Az öreg pap emlékezett a tragédiára. Első reakciója az volt, hogy:
– Istenem… Már annyi év eltelt, hogy te felnőttél? Ugye megbocsátod, hogy nem ismertelek fel… Kis szőke, hullámos hajú kislány voltál, tele élettel, s rém csintalan… De nem lehetett rád haragudni…
Elkomorodott, amint a szörnyű tragédiára terelődött a szó.
– Jaj, hogy sírtál édesanyád temetésén… „Anyu ne menj el! Ne… Anyu, neee!” – jajveszékeltél. Annyit fogtál fel, hogy édesanyád elment, s nem jön vissza többet. Görcsösen kapaszkodtál a bátyádba, aki az ölében tartott, végül a szertartás vége előtt apád tanácsára hazavitt.
Mary néhány szóval vázolta élete történetét, majd arra kérte meséljen családjáról. Jólesett hallgatni az édesanyjáról zengett dicshimnuszt, hiszen a pap szuperlatívuszokban beszélt róla.
– Szorgalmas, kedves, segítőkész, áldozatkész, látástól vakulásig dolgozott szeretteiért… Egyszer leesett a lépcsőn, és nagyon megütötte a máját. Hetekig húzta, végül a mája feladta a szolgálatot. Édesapád hallgatag kissé magába forduló, de kemény ember volt, erős fizikumú, hiszen nehéz testi munkát végzett. Nem igen volt érdemes vele vitatkozni, de rengeteget dolgozott a családjáért. Nem volt iskolázott ember, s a szakképzetlen munkát nem fizetik jól. Ám nélkülözni nem nélkülöztetek.
– S a bátyám?
A pap nagyot sóhajtott.
– Kisebb korában inkább félős volt, aztán egyre ingerlékenyebb, és agresszívebb lett. Bivalyerős volt, nála nagyobbakat is megvert néha. Édesanyád próbálta nevelni szép szóval, lepergett róla. Apád próbálta kemény kézzel, nem használt, sőt egyre agresszívebb lett. A végét pedig tudod…
– De miért volt agresszív?
– Ha lett volna rá magyarázat, talán került volna megoldás is. Szüleid nem akarták pszichológushoz vinni, „mert attól nem oldódik meg, hogy valaki vájkál a családi szennyesben.” Szerintem végzetes hiba volt. Az iskolában szóba került még a javító intézet is, bár legalább oda beutalták volna… Akkor talán nem következik be a tragédia.
– Engem is vert?
– Ilyesmiről nem hallottam, de hogy mi történt a házatok négy fala közt, azt csak a jóisten tudja. Édesanyád pedig nem volt az az ember, aki dobra verje a családi szennyest.
– Lehet, hogy az édesanyám balesete nem is volt baleset?
– Hát, a kórházi orvos csóválgatta a fejét, és e lehetőséget megpendítette. A peren is felmerült a gyanú, de ezt nem sikerült bátyádra bizonyítani, főleg, mert édesanyád, míg élt, tagadta, s a védelem erre több tanút is hozott. De hát melyik édesanya mesélné el, hogy a saját fia bántalmazta? Én láttam rajta kék foltokat, de ő mindig hevesen tagadott. Mondjuk abban a miliőben, amiben éltek, nem volt ritka, hogy egy férfi megüssön egy nőt. „A pénz számolva és az asszony verve jó” mondja a közmondás. Még apád se volt az az ember, akiről nem lehetett elképzelni. De az ilyesmi nem ment csodaszámba. S az asszonyok nem dicsekedtek vele.
Megkönnyebbülve, hogy nem kockáztatja a találkát a bátyjával, bekopogott az egykori szülői házba. Kedvesen fogadták, végig vezették mindenhol, de emléket semmi nem gerjesztett benne. A bútorokat az ablakokat az új tulajdonosok kicserélték, s hiába reménykedett, hogy esetleg a padláson ott maradt valamilyen emlék… Netán egy őt is ábrázoló fénykép… Mindent eldobtak. Bátyja elköltözött, de nem tudták hova, s azóta nem látták.
Bekopogott a szomszéd házakba is. Egyikben fiatalok laktak, akik csak hallottak az esetről, bár évekkel azután költöztek ide. A másik szomszéd, Raghnal Ainslay, amikor ő bemutatkozott, nagyot sóhajtott.
– Jó szomszédok voltak. Mindig lehetett rájuk számítani. Főleg anyukád segített a feleségemnek sokat. Apád zárkózott ember volt, de segítőkész. Időnként nagyon kijött a sodrából, de máskülönben vajra lehetett őt is kenni. Bátyád, ambíciós volt, elég jól tanult, bár nem volt eminens. Korához képest nagyon erős volt, ami nem csoda, mert édesanyátok halála után időnként órabérben elment zsákokat hordani, hogy ne nélkülözzetek. De rém agresszív fiú volt. Egy héttel a tragédia előtt a fiam orrát is összetörte. S nem mi voltunk az egyetlenek, akik panaszkodtunk rá. Apád erősen szégyellte magát, az állandó panaszok miatt, s mindent elkövetett, hogy megnevelje, de sikertelenül. Édesanyád anyatigrisként kelt mindig a védelmére bárkivel szemben, még apáddal szemben is. Időnként, főleg esténként hozzánk is áthallatszott a családi vita, pontosabban apád erős hangjának a foszlányai, de másnap mindig szent volt a béke nálatok. Ilyesmi gyakrabban azután történt, hogy bátyádra panasz érkezett. Feleségem időnként faggatta anyukádat, de ő mindig tagadott vagy bagatellizált. Sajnos anyád ezzel a magatartásával megszabotálta apád nevelési kísérleteit. S lám, milyen tragédia lett belőle. Még most is előttem van, amikor a tragédia után elvittek téged. Az apagyilkosság hírére mindenki odagyűlt. Te teli tüdőből sikítottál, borzalom volt nézni. Bátyádat bilincsben tuszkolták be a rendőrautóba. Sírt… Késő bánat, apátokat már nem lehetett feltámasztani.
– S én milyen voltam?
– Egy nagyon kedves kilány voltál, kissé ijedős, néha egy-egy hirtelen mozdulattól is összerezzentél, de kis rosszcsont, szeretted magadra vonni a figyelmet. Szerettél tilos vagy veszélyes dolgokat csinálni, édesanyád sokszor panaszkodott, hogy egyszer a nyakad is kitöröd, hiszen akadt rajtad „jóság jele” bőven.
– Miután bátyám kijött a börtönből, találkozott vele?
– Igen. Első dolga volt, hogy téged keresett az árvaházban, de közben téged örökbe fogadtak, és nem adtak ki neki információt rólad. Akkor eladta a házat, és elköltözzön innen. Nem mert az emberek szemébe nézni. Bagóért adta el, mert az a hír járta, hogy ez a ház meg van átkozva, s senkinek sem kellett. Háát… az új lakók nem panaszkodtak…
A többi szomszéd sem tudott bővebb információval szolgálni. Csak annyit tudott meg még, hogy édesapját nagyon megviselte az édesanyja halála, emberkerülő lett. Mintha több hangos szó hallatszott át a szomszédba azután, de előjele a tragédiának nem volt. Arról, hogy mi is történt valójában azon a tragikus napon senki sem tudott többet, mint ami a sajtóban megjelent. Amhlaidh hívta ki a rendőrséget, beismerte, hogy ő ölte meg. Az ő karja el volt törve, a nyomozás arra a következtetésre jutott, hogy ezt is Amhlaidh tette, apja a kislánya védelmére kelt, dulakodni kezdtek, amely közben a fiú megütötte az apja ádámcsutkáját, s a sérülés halálosnak bizonyult.
A vonaton hazafelé Maryt a lelkiismeretfurdalás gyötörte. Ő okozta a tragédiát. Valamivel felbosszanthatta a bátyját, aki kijött a sodrából, s eltörte a kezét. Apjuk védelmére kelt, s tragédia lett a vége. Ha ő akkor nem hergeli fel… Akkor apjának nem kellett volna a védelmére kelnie… De mit tehetett ő akkor hároméves fejjel? Olyant, hogy bátyja dühében eltörje a kezét? Egészséges önvédelmi ösztöne riadózni kezdett. Mit tehet egy hároméves gyermek, hogy egy gyilkosságot okozzon vele? S bátyja miért volt ennyire agresszív vele majd apjával még inkább? Talán ezt sohasem tudja meg…
Hirtelen megelevenedett előtte egy jelenet még a gimnáziumi éveiből. Tornaórán leesett, erősen beütötte a könyökét, s az iskolaorvos röntgenre küldte. Fölösleges volt a pánik, akkor semmije sem tört el, de a röntgenen látszott egy régi törés nyoma. „Ki bántalmazott téged kiskorodban?” – volt az orvos kérdése, azt állítva, hogy a törés nem egy esés következménye, inkább csavarásé. Ő akkor nem emlékezett még arra sem, hogy a keze el volt törve. Mivel egy régi forradás volt, az orvos nem firtatta tovább. Tehát ez is akkor történt…
A per anyaga kellene, abból lehet többet megtudna, mi is történt akkor. Hátha Claire meg tudja szerezni… Claire-ről beszélgetésükre terelődött gondolatainak fonala. „Nocsak, én ma tanultam valamit! Fontosat!” – mondta az elhagyási félelemre újdonsült barátnője. Igen, nevelőanyja tetteit is az motiválja. Fél, hogy ő a biológiai családját választja… Kit? Édesanyja-édesapja meghalt, apja gyilkosát válassza a helyett, aki felnevelte? De ez az invernessi utazás mégis jó tanácsadónak bizonyult.
Anyja nem fogadta a szokásos örömmel, mint máskor, ha hazatért. Nem kérdezett semmit, hagyta, hogy kicsomagolja a bőröndjét, majd rideg hangon vacsorázni hívta.
– Anyu, miért kezelsz úgy, mint egy idegent? Azt akarod, hogy csomagoljak össze és menjek el örökre? Ha öt perc múlva ajtót mutatsz nekem, s közlöd velem, hogy be ne tegyem ide többé a lábam, akkor is az anyám maradsz számomra. Ott voltam egy árvaházban, kiemeltél onnan, s úgy szerettél, mintha te szültél volna a világra. Köszönöm. Százszor jobb sorsom volt itt. Te öltöztettél, és etettél, te aggódtál értem, te virrasztottál betegágyam mellett, te örvendtél iskolai sikereimnek, s te váltál tüzet okádó hétfejű sárkánnyá, ha bántani mertek. Anyám vagy, és az is maradsz, bármi is történjék is. Még ha elűznél, akkor is! Ne félj! Nem hagylak el. De a múltam az enyém, és jogom van hozzá! Kérlek segíts, hogy megtaláljam. Újra előjöttek a rémálmaim. Addig nem fogok szabadulni tőlük, amíg nem tudom meg, hogy mi is történt velem, mielőtt hozzátok kerültem. Tudom, Eilidh MacUalraig voltam, s bátyám, Amhlaidh megölte apámat. Tudom, ettől akartál megóvni. De nem tudsz. Rémálmaimban újra és újra megjelenik a bátyám, s én könyörgök hozzá, hogy ne tegye… Segíts nekem, hogy legyen hozzáférésem azokhoz az iratokhoz, amelyeket nekem nem adnának ki. Hátha az árvaház archívumában van egy fénykép rólam… Hátha tud mesélni rólam valaki. Mary Wilsonnak nem fognak. Igazolnom kell, hogy Eilidh MacUalraig vagyok! Kérlek! Anyu szeretlek! – tette hozzá, majd odament, és megölelte. Édesanyja sírni kezdett.
Másnap reggel kinyitotta elektronikus postaládáját. Több levelet talált benne Claire-től. A beszkennelt újságoldalak nem fértek egyetlen levélbe. Phűű, micsoda sajtóvisszhangja volt az esetnek! Claire nagyon alapos munkát végzett! Nemcsak az Inverness Courierből szedte össze a cikkeket, hanem az országos sajtóból is. Kinyomtatta, majd olvasni kezdett. A cikkek tartalma egy dologban megegyezett: példát kell statuálni! A másik fontos vonal az az elkényeztetett, „nevelhetetlenné vált” kölykökről szólt, bátyjának az agresszív múltját elemezték, s hogy miért nem került idejében javítóintézetbe. Lám, az a barbár kölyök képes volt gyermeke védelmére kelő apját is megölni. Bár itt már megszólaltattak egy-két ellenzőjét is az „erélyes nevelés” elvének, e hangokat „elmosta” az erélyes nevelést követelők hangja. Olyan cikk is akadt, nem is egy, amely kevesellte a kiszabott büntetést. Elgondolkodott Claire ehhez fűződő megjegyzésén:
– Képzeld magad riporternek ebben a hangulatban, s írj egy cáfoló cikket! Vagy főszerkesztőnek, aki eldönti mi jelenjen meg, és mi nem a következő lapban. Eladni akkor csak ezt lehetett. Az emberek csak ezt akarták hallani. Örvendek, hogy akkor még nem mi voltunk az Inverness Courier tulajdonosai.
Mary hátradőlt a fotelben, s elgondolkodott. Amikor bátyja szabadult, feltehetően futótűzként terjedt el a hír a városban. Maga elé képzelte, amint átadják egymásnak a hírt: „Képzeld el, kiengedték az apagyilkost!” A büntetést keveslők hangja ismét felerősödött. Meglepve ébredt rá, hogy empátiát érez apja gyilkosa iránt. Háát, nem meglepő, hogy bagóért adta el a családi házat, s elmenekült a városból. S a bírósági ítélet ebben a hangulatban született meg – gondolkodott el. Nem könnyű objektív maradni ilyen sajtóvisszhang mellett. Ahhoz képest nem is kapott sokat… Hat évre ítélték, s öt után már szabadult „jó magaviseletért”.
Arra viszont egyetlen utalást sem talált, hogy bátyja miért dühödött fel annyira, hogy eltörje hároméves kishúga karját. Mary nem tudott e kérdéstől szabadulni. Persze, benne van egy agresszív ember jellemében, hogy időnként semmiségért is feldühödik, de akkor is választ szeretett volna kapni. Talán azért, hogy meneküljön a bűntudattól?
Eszébe jutott a szomszéd, Raghnal Ainslay jellemzése: „kissé ijedős voltál, néha egy-egy hirtelen mozdulattól is összerezzentél.” Majd Suzy észrevétele: „pont olyan gesztussal reagáltál, mint egy rendszeresen bántalmazott gyermek.” Szülei miért tűrték el, hogy bátyja rendszeresen bántalmazza? Hogy is mondta Raghnal Ainslay? „Édesanyád anyatigrisként kelt mindig a védelmére bárkivel szemben, még apáddal szemben is.” Akkor engem miért nem védett meg a bátyámmal szemben? – lázongott. Érezte, itt valami furcsa titok lappang, s nem hagyta nyugodni. Egész napja ezzel telt el.
Este viszont sikerült nevelőanyját rávenni, hogy utazzanak vissza Invernessbe, s együtt keressék meg mindazt, ami az árvaház archívumában található róla. S elbeszélgetni az egykori alkalmazottakkal a vele kapcsolatos emlékeiről is csak az ő segítségével tud majd. A legfontosabb az egykori pszichológussal való beszélgetés, a hozzá kapcsolódó jegyzetek, hiszen annak fontos szerepe lehet a pszichoterápiában. Sikerült arra is rávennie anyját, hogy beszélgessen el Claire-rel, természetesen az anonimitás kötelezettsége mellett.
